30. Fejezet: Képtelen vagyok rá

EunJin szemszögéből: 

Már két nap telt el Kiyo incidense óta én pedig próbáltam a lehető legkevesebb emberi kommunikációt végezni. Leginkább csak feküdtem és minimális kapcsolatteremtést követtem el bárkivel is, aki fel hívott, vagy üzenetet írt.  Senkivel nem volt kedvem többet beszélni, mint négy perc. 

Próbáltam teljesen kiverni a fejemből mindent, és csak a tanulásra koncentrálni, azonban akármeddig ültem a jegyzetek, meg a könyvek felett semmire nem jutottam, valami elterelte a figyelmem. Sokszor Kiyon járt a fejem, de volt amikor azon a pár napos bulin és az is előfordult, hogy a srácokon agyaltam. Hallottam Jimin kéztöréséről, amit hihetetlennek tartok. Képtelenség, hogy beverte az asztalba és eltört két ujja. Biztos más is történt, csak nem meri elmondani nekem. vagy nem akarja. Aggódok miatta, mivel az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedik és egyre jobban féltem. Vajon ezek után eljön NamJoonhoz? Ha ő menne... Én mindenképp elmennék, de nélküle nagyon üres lenne, akárcsak JeongGuk nélkül. Talán jó kikapcsolódás lenne mind a hármunk számára, ugyanakkor SeokJin is jönne, így tudnánk még beszélgetni.
Negyedszerre kezdek bele a történelem könyvem lapozásába, de egy kukkot nem jegyzek meg belőle, csak a képeket, valamint oldalszámokat. Kezdeném előröl az egészet, de a telefon megzavarja a békés lapozgatásomat. Kepeszkedve nyúlok az íróasztalomon csörgő telefonomért, amit a kezembe véve Jin neve fogad. Fogalmam sincs meddig hagyom csörögni az ölembe ejtve a mobilom. Fel kellene vennem, igaz? De mit akarhat? Végül rá veszem magam és a fülemhez emelem a készüléket, ahonnan halk motoszkálás hallatszik.
- Szia. - szól bele határozatlanul, ami eléggé meglep. Általában nem ilyen a hanglejtése, sokkal dominánsabb és merészebb azonban most...
- Szia. Minden rendben?
- Mi? Ja persze. - nevet fel enyhén kínosan. - Dehogy is, csak... Féltem, hogy nem akarsz beszélni velem. Ennyi az egész. Az eset óta nem igazán beszéltünk és szerettem volna hallani a hangod, hogy tudjam jól vagy-e. Szóval, jól vagy?
- Persze. - mosolyodok el, majd szinte tudat alatt simítok végig a saját karomon, amivel a telefont tartom. - Igazából nem az rázott meg és kavart fel, hanem a rendőr. Elég nyomulós volt és kikészített. Próbálom elvonni a figyelmem, de nem megy, csak ez az egész kattog a fejemben. Istenem... nem akarlak ezzel fárasztani.
- Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy ezeket elmondod, valamint... Pont emiatt kerestelek. Nem lenne kedved elmenni valahová? Hátha sikerül kicsit elvonnunk a figyelmed.
- Nem tudom Jin. Nincs kedvem emberek közé menni, jobb a négy fal között. - fordulok le az ágyról, ahonnan lassan állok fel.
- Akkor... Miért nem jössz át? Csinálnék valami ebédet, vagy vacsorát. Elég jó vagyok a konyhában. Bármit szívesen megcsinálok neked, vagy együtt csinálhatnánk.
- Rendben. Benne vagyok. - nevetek fel. - Csak ne kelljen főznöm. Rettenetesen béna vagyok.
- Oké. - kacag fel jó kedvűen ő is. - Üzenetbe leírom a címet és a menüt.
- Alig várom. - indulok a fürdőbe. Rám fér egy kis kikapcsolódás végre. Talán másra is tudnék majd gondolni, nem pedig erre az egészre. Kitisztítom a fejem és talán még arra is rá veszem magam, hogy elmenjek NamJoonhoz.

Jimin szemszögéből:

Meredten szemezek a forgószékemen ülő JeongGukkal, aki az arcán egy kajla mosollyal szórakozik a matekkönyvemmel az ölében. Próbálom magam feldolgozni a témától teljesen eltérő váratlan kérdését. Nem mintha annyira hihetetlen lenne, csupán furcsállom, hogy a négy falon kívül, kettesben akar velem programot csinálni.
- Nos? - szólal meg pár perc elteltével. - Ezt gyorsan befejezzük és elmegyünk vásárolni. A plázában sok pipi szokott lenni. Kicsit kikapcsolunk, vásárolunk neked új cuccot és végre elmész a kontaktlencsédért. Talán másra is fogsz gondolni mint EunJin... - teszi le az asztalomra a könyvem. A kijelentésére nagyot ugrok és teljesen zavarba esek. Ennyire érezhető...?
- Én... Másra is szoktam gondolni... - hajtom le a fejem és a begipszelt kezemet kezdem nézegetni. Ez is miatta van... Ha nem idegesítem fel magam, akkor...
- Most is! - szól rám. - Jimin, te folyamatosan EunJinre gondolsz és hagyod, hogy azzal a dísz fasszal legyen? Ne csináld már!
- Ne hívd így SeokJint. Ő igazán kedves és nem az ő hibája, hanem az enyém... Minden tanácsot én adtam neki, magam ellen dolgoztam, vagyis...
- Várj! Te adtál neki tanácsot? Mivel kapcsolatban? Életedben nem randiztál, csókolóztál, vagy szexeltél. Mégis milyen tanácsot adtál egy ilyen srácnak, aki rohadt népszerű a csajok körében? Hogyan okoskodjon zárt helységben? Vagy esetleg... Mit csinálj, ha kínos helyzetbe akarod magad hozni? - nevet fel kínosan.
- Hogy... hova vigye EunJint... Baszki. Akkora idióta vagyok, JungKook. - túrok az épp kezemmel a hajamba. Hosszan engedem hátra a kezem, még a tincseim vissza nem zuhannak a homlokomra.
- Nem hiszem el... - rázza meg a fejét. - Te szerelmes vagy belé... Igazam van? - csorbul el a hangja és vissza ereszkedik a székembe. Rá emelem a tekintetem, így az ajkamra harapva bólintok egy aprót. Végképp ledöbbentem, még a száját is eltátja, azonban nem mond semmit. Miért érzem, hogy ez neki is nehéz, hogy őt is nyomja valami, amiről nem akar beszélni?

- Te is... Te is szereted...? - kérdezem meg félve, mert ismerem mennyire robbanékony természetű. Először tétovázik és lesüti a szemeit. - Mond el. Tudni akarok, hogy te is azt érzed-e amit én.
- Igen... Azt érzem Jimin-sshi. A mellkasom szét akar robbanni és minden gondolat fáj, ami róla szól, mert tudom, hogy ő rám soha nem fog így gondolni és szép lassan kezdek beletörődni. Muszáj lesz úgy szeretnem, hogy mással boldog, mert nekem az jelentené az igazi örömöt. Pedig hidd el... Semmi kép nem akarnám mással látni, de ha boldog az nekem bőven elég, csak soha többet ne sírjon. Főleg ne miattam és a tetteim miatt.
Lemerevedve figyelem minden szavát. Életemben nem hallottam még így beszélni. Ilyen nyíltan és... tisztán, de ez mindennél őszintébb volt. Talán ő még nálam is jobban szereti, de tudja, hogy soha nem lesz az övé... mégis beletörődött.
- Én... soha nem leszek képes elfogadni, hogy mással van. - lábad könnybe a szemem, mire az ágyra dobom a vastag keretes szemüvegem, majd az alkarommal törlöm le a könnyeimet. - És képtelen vagyok nem szeretni! - kezdek végül hangos sírásba a karomba bújva. Soha nem zokogtam még így senki előtt se, főleg nem előtte, aki anno fél éve mindennapos könnyeket váltott ki belőlem. - Képtelen vagyok!
- Shii... - érzem, hogy lesüllyed mellettem az ágy, majd izmos karok fognak szoros ölelésbe, ami csak még hangosabb sírást vált ki belőlem, pedig épp meg kellene nyugodnom. - Na... Chimchim... Nyugodj meg, jó...? - húz közelebb magához elég erőszakosan, így szinte a nyakába fúródik az arcom, közben pedig a hátamat simogatja. Talán a zavartság váltja ki belőle, de teljesen abba marad a sírásom és a drága kölni illata tölti meg a tüdőm, ami eléggé tetszik. Nem JeongGuk nyaka, hanem a parfüm elég macsós illata. - Lenyugodtál? Kezd buzissá válni ez az egész... És csikized a nyakam az orroddal.
- Sajnálom. - hajolok el tőle. - Köszönöm...
- Azt, hogy össze bújtunk? - nevet fel. - Ne várd, hogy rád vessem magam.
- Nem is várom. - mosolyodok el halványan. - Nem tudtam, hogy ilyen vagy. Jól esett...
- Jó, de ne híreszteld. - kócolja össze a hajam végül. - Na irány. Veszek neked pár cuccot, hogy jobb kedved legyen. De előre szólok, hogy a számlám végleges, szóval csak okosan nézelődj.
- Mi?! Nem! - rázom meg a fejem. - Mehetünk, de én fizetem a saját dolgaimat, nem te. Nem várom el, hogy dolgokat vegyél nekem.
- Muszáj felvidítanom a kis kurvám. - nevet fel gonoszan, majd hozzám vágja a szék hátuljáról a pulcsim. - Meg amúgy is... Sok dolgot kell még megbocsájtanod nekem és ha miattam jobb kedved van, enyhül a lelkiismeretem. Szóval öltözz és menjünk, mert még cigit is kellene vennem. - lép az ajtóhoz.
- Köszönöm, Kookie. - húzom magamra a cipzáros bő pulcsim, ami eléggé felmelegedett, mert JeongGuk már négy órán át neki dőlve tanult.
- Ne hívj így. - dörmögi  el fel rántva az orrát, de tisztán érzem, hogy tetszik neki a becézés, mert ezt senkitől nem kapta eddig meg.

- És ő? - mutat ki a kocsija szélvédőén JeongGuk, még a másik kezében a szaftos hamburgerét tartja és a szájába nyomja. - Nem rossz, nem igaz?
Alaposan mérem végig a kocsi előtt jó pár méterre elhaladó magad, világos barna hajú, frufrus lányt, aki a csípőjét ingatva halad el egy szűk szoknyában. Keskeny csípő és vékony lábak, már szinte túl véknyak. Az egész lány rettenetesen sovány, de az arca szép.
- Az arca helyes, de szerintem nagyon vékony. Nem az.. esetem. - kapok be egy sült krumplit. - Neked bejön, igaz?
- Szeretem, ha véknyak. Szépen vonaglanak szex közben. - törli meg a száját. - És a másik ott? Ő már formásabb, kerekebb a popója. - kuncog fel jó kedvűjén. Alaposan mérem végig és picit nyelek a fenekére érve. Tényleg feszes és kerek. Azonban, hirtelen ér, akár egy villámcsapás a furcsa érzés. Hasonlít EunJinre... - Basszus Jimin. Ne már. Te folyton EunJint keresed mindenkiben. És... ez ő. - hallgat el hirtelen és bennem is megfagy a vér. Szent ég! Én megkukkoltam az egyik legjobb barátom fenekét! - Mit keres itt?
- N-Nem tudom... - rázom meg a fejem. Lejjebb csúszunk az ülésünkben, így csak éppen látjuk, ahogy egy nagyobb szatyorral a kezében indul meg a parkoló egyik felébe még a telefonján beszél valakivel. Az édes bársony szerű mosoly az arcán, mellyel annyira gyönyörű... Olyan felszabadult és szép... - SeokJinnel beszélhet... Nagyon mosolyog. - ülök feljebb, ahogy eltűnik a látóteremből. Szinte a nyálamat csorgatva követem egészen az autójáig, amibe beszáll, majd távozik a parkolóból. Mind ketten hangosan sóhajtunk fel kicsit megkönnyebbülten. Eszméletlen csinos volt, biztos Jinnel találkozik, mert különben nem lenne így felöltözve.
- Nem tetszik ez az egész. - jegyzi meg JeongGuk, még felül. Előkeresi a cigarettás dobozát, majd feszülten gyújt rá egy szálra. - Miért pont SeokJin? Jó... Klassz srác. Izmos meg vicces, de akkor is. Annyira nem EunJin esete.
- Hozzád jobban illene... - pillantok a kezében lévő bagóra, de végül csak hosszan sóhajtok. - Nekem álmodoznom se kellene róla...
- Hidd el Jimin. - lélegzi be a füstöt, majd a fejét hátra billentve fújja ki. - Melletted eltudnám képzelni...

EunJin szemszögéből:

Kipattanva a kocsiból parkolás után azonnal az emeletes ház felé veszem az irányt, hogy felmenjek a harmadikra. A szatyorral a kezemben indulok meg a lift felé az épületben, amit SeokJin kért a vacsorához. Izgatottan lépek be a szűkös fülkébe, ami nagyon rendezett, bár érthető, mivel ezen a környéken nagyon drága lakást bérelni, vagy éppen venni, szóval érthető ez a tisztaság. Jin nem hazudott, mikor azt mondta, hogy az apja megválogatja hol él. Ez az épület modern és gyönyörűen rendbe van tartva, szinte tükrözi SeokJint.
Lassan ér fel a lift, majd áll meg az emeleten, és szinte azonnal Jinnel találom szembe magam, aki mosolyogva fogad engem. Meglepetten lépek hozzá és ölelem meg, azonban mielőtt bármit is mondhatnék neki ő hamarabb szólal meg.
- Láttam a kamerán, hogy megérkeztél. - enged hátrébb magától, majd jó alaposan végig mér, amit nem tudok tőle rossz néven venni. - Örülök, hogy ide találtál. - veszi ki a kezemből a szatyrot. - Ezt pedig azonnal vissza fizetem. - indul meg, de maga előtt enged be a lakásba, ahonnan halk zene szól. Ámulva pillantok szét a cipős szekrényen, valamint a fogason, ahol több pulóver és kabát is lóg, de pár hely ki van hagyva. Látszik, hogy négyen élnek itt.
Illedelmesen veszem le a cipőm és egymás mellé helyezve teszem a többi mellé, hogy kényelmesen elférjünk. Mielőtt tovább mehetnék mellém lép és leemel a polc tetejéről a puhának tűnő papucsot.
- Nehogy megfázz. Még nem megy a padlófűtés. - kuncog fel. - Lassan hozzá kezdek a főzésnek, de te előtte mosd meg a kezed. Nem lenne jó, ha valami fertőzést, vagy betegséget össze szednél, szóval gyerünk. A folyosó végén van. Jobbra pedig a konyha. szembe vele pedig a nappali, szóval nem fogsz eltévedni. - siet a konyhába, hogy kipakolhasson. Én is így teszek. A padlót figyelve sietek a fürdőbe. Amint belépek kellemes menta és orgona illat csapja meg az orrom. Elmosolyodva pillantok körbe a hófehér zárt, csempés térben. Minden csillog villog és egyáltalán nincs kupi, ami eléggé meg lep, mivel két tinédzser srác is használja, bár gondolom SeokJin édesanyja rendet tart itt, vagy ha nem is ő akkor valamelyik bejárónő, vagy komornyik. Bár... Nem hiszem, hogy egyik is járna-e ide.
A csaphoz lépek, aminek a peremén fogkefék és kis poharak vannak szépen elhelyezve a szappantartó mellett. Mosolyogva mosom meg a kezeimet, közben pedig magamat nézem a tükörbe, majd amint szárazra töröltem a kezem megigazítom a hajam. Lassú léptekkel indulok a konyhába a kényelmes papucsomban. Befordulva a kis helyiségbe sötét és világos színek lepnek meg. Alaposan mérem végig a beépített hűtőt és mikrosütőt a sötét fa konyhapultba, melynek a tetején fehér kőtábla van. Pár méterre a falhoz épített pulttól egy külön álló rövid bárszékes pult van, ami mögött széles vállak tündökölnek. Eddig fel se tűnt, hogy SeokJinnek ekkora vállai vannak... Igazán férfias.
Halk léptekkel közelítem meg, majd mellé lépek és mosolyogva figyelem a kezei munkáját, amik a húst szeletelik, majd a lábasba helyezi el őket.
- Jól néz ki. - szólalok meg, és váratlan módon megrezzen a hangomra. - Megijesztettelek? - kuncogok fel hangosan.
- Túlzottan koncentrálok. - nevet fel ő is. - Remélem finom is lesz. Bár eddig nem volt még rá panasz.
- Most se lesz, ugyanis éhen halok.
- Nem akarlak elszomorítani, de ennek még kell egy kis idő. - fordul felém, miközben megtörli a kezeit. - Remélem nem sietsz.
- Van időm. Legalább addig tudunk beszélgetni, ha csak... - tanulmányozom meg az előkészített kaját, ami hatalmas mennyiség kettőnknek. - A szüleid haza jönnek? Vagy az öcséd?
- Egyikük se fog. Apa üzleti úton van, szóval legkorábban jövőhéten jön haza, anya munkatársaival van valami céges bulin. Az öcsém pedig... Fogalmam sincs, de ahogy ismerem nem ér haza tíznél korábban.
- Nem? Hány éves? - nézek rá kérdően.
- Tizenhét lesz... Annyira nem érdekli semmi, csak a csajok és az ivás. Anya bármit mond neki, leszarja, aztán csodálkozik, ha apa kiakad, ha haza jön egy hónapban kétszer. Annyira tud idegesíteni a viselkedése, pedig már lassan felnőtt ember. - fújtad dühösen. - Ahelyett, hogy dug és vedel csinálhatna valami értelmeset ide, de ő...
- Ne húzd fel magad. Inkább... Mond mit segítsek. - mosolygok rá kedvesen. - Ha mondod mit csináljak, akkor talál segítek neked, de a minősége és az íze csak rosszabb lesz tőle.
- Ugyan már. - kuncog fel kicsit felszabadultabban. - Szeleteld össze a répát, nagyjából fél centisekre. Menni fog?
- Természetesen, szakács úr!
Vidám hangulatban telik az idő még mindent megcsinálunk a vacsorához. Elegánsan terítünk meg a bárszékek előtti pulton, még gyertyát is gyújt, hogy hangulatosabban teljen a vacsora. Egy üveg bor társaságában fogyasztjuk el a kiadós vacsorát, amit ketten alkottunk és nem is lett annyira rossz. Evés után bevállalom a mosogatást, még ő elpakolja a maradékot.
- Ízlett? - lép mellém, még megtörlöm a kezeimet, hogy ne csepegtessek össze mindent.
- Igen. - Nem lett olyan vészes.
- Túlságosan lehúzod magad. Hidd el. Életemben nem ettem még ilyen finomat. Minden tökéletes volt. Remélem, megfogjuk ismételni valamikor, mert örülök, ha veled lehetek.
- Én is örülök. Rám fért, hogy kikapcsolódjak és ebben a két órában teljesen sikerült, neked köszönhetően. Épp ezért is akarom tudni, hogy jössz-e NamJoonhoz.
- A tanársegédhez? Meghívott, de még nem döntöttem el, de ha mész, akkor én is. Gondolom Jimin és JeongGuk is megy. - támaszkodik háttal a pultnak.
- Igen. Vagyis azt hiszem igen. - bólintok kicsit, majd felkuncogok, ahogy kiszúrom a szája felett lévő kis maszatot. A mosolya azonnal eltűnik és ijedten pislog rám. - Maszatos vagy. Bele nyaltál a szószba?
- Lehet. - törli meg magát, de a kis krém folt továbbra se tűnik el róla, csak még csintalanabbul szemez velem. - Most?
- Majd én. - kerülöm meg, mire ő utánam fordul. Letépek egy szalvéta darabot, és közelebb lépek hozzá, így törlöm le az arcáról a makacs szószt. - Kész is. - pillantok fel a szemébe.
Szinte minden megszűnik körülöttünk és megindulunk egymás felé, mint a kocsiban múltkor. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az ajkaink össze érjenek. Lágy, kellemes csókot lehet a számra, még teljesen magához húz a derekamnál fogva. Kénytelen vagyok a nyakába karolni, ami hatására a csókjai bátrabbak lesznek és sokkal nagyobb mozdulatokkal birtokolja az ajkaimat. Forró levegőt lehelünk egymás közé a heves csók csatában, ami egyre vadabb és intenzívebbé válik, de végül nem bírjuk ki azzal a csekély levegővel, ezért szétválunk. Halk lihegések közepette tartjuk a szemkontaktust, de nem epekedek az ajkáért. Nem kívánok többet, csak tiszta levegőt és a saját nyálamat.
- Mi lenne, ha... A szobámban folytatnánk... - suttogja az ajkamra az édesen csengő szavakat, ami hatására teljesen megborzongok.
- Jin... Kicsit túl gyors vagy... - simítok végig a karján. - Nem... Nem állok rá készen... - suttogom el halkan.
- Ez ciki, SeokJin. - hallok meg egy idegen hangot és hirtelen fordulunk felé. A konyha ajtajában egy elég magas, vékony srác áll, bő pulóverben, zsebre tett kezekkel. Az arcán kis gúnyos mosoly pihen, az amúgy unalmas és bamba tekintet mellett. Alaposan méreget minket a világos fürtjei közül. Valószínű ő Jin öccse. Az arcvonásai rettenetesen hasonlítanak rá. - Neked soha nem jön össze ez a lányokkal. Rosszul csinálod.
- Még csak fél nyolc. Miért vagy itthon? - sóhajt hosszan a mellettem álló magas fiú.
- Nem volt kedvem maradni a többiekkel. Ezért haza jöttem. Ő a barátnőd? - sétál beljebb.
- Öm... - pillant rám, bár jelenleg nekem is teljesen zavarodott az egész. A barátnője lennék? Nem hiszem, hogy az vagyok, vagy bármi is. Csak egy csók volt... Bár... fogalmam sincs...
- Mit is gondoltam. - nevet fel gúnyosan és elő keresi a maradékot a hűtőből.
- A barátnője vagyok. - vágom rá indulatosan. Hogy tud egy ilyen tapló így beszélni a saját bátyával? Semmi tisztelet nincs benne SeokJin iránt! Ez a kis hálatlan mocsok... - Talán zavar?
- Nem... - válaszolja teljesen ledöbbenve. - Én nem gondoltam, hogy egy ilyen jó csaj...
- Te csak ne hívj jó csajnak. Majd a pöcsöt növesztesz magadnak. Ameddig még kis csajokat húzol a bátyád kocsijába rám se nézz. Értetted? Máskor tanulj meg tisztelettel beszélni a saját bátyáddal, vagy éppen velem. Örülj, hogy nem pofozlak fel azért, amit mondtál és ahogyan nézel rám.
A kis monológomra mind két fiú ledöbbenve mered rám, azonban a fiatalabbik picit bólint, majd a kezében a maradékkal eltűnik az egyik szobában. Hosszan fújtatok és SeokJin felé fordulok, aki lassan mosolyodik el és ölel magához. Elveszve az ölelésében csak egy dolgon tud kattogni az agyam. Vajon az a két kis hülye jól van...?

Ahogy ígértem itt egy kis meglepetés! A három barát szobája lemodellezve! Sok munka volt velük, szóval remélem tetszik majd nektek. Szobák!

Szobák

EunJin 

JiMin

JeongGuk

Szobák: EunJin

Szobák: JiMin

Szobák: JeongGuk

29. Fejezet: Hogy tudlak így szeretni?

EunJin szemszögéből:

Szótlanul ülőnk egymás mellett a rendőr-kapitánnyal, aki nagyon koncentrál a vezetésre, és a rendőr rádió folyamatos híreire. Lassan kezd engem idegesíteni a folytonos jelentés és szám variációk elmondása. Hosszan fújtatok, mikor végképp be telik a pohár, és az ablakba könyökölök. Remélve, hogy mihamarabb haza érünk. 

- Idegesít? Sajnos nem kapcsolhatom ki. - sóhajt ő is hosszan és kicsit halkít rajta, majd rá pillant. - Tudod mik a számok? 

- Nem egy pisist fuvaroz haza, mert meglátta nyolc óra után kint csavarogni... De, nem. Nem tudom. 

- Sokkal egyszerűbb bemondani pár számot, vagy szót még végig mondani, hogy "Halálos fegyverrel való erőszak. Szóval, ha egy fegyverrel rendelkező személyről kapunk jelentést, akkor azt halljuk, hogy négyszáztizenhét. Sokkal egyszerűbb és életeket mentenek. - ecseteli nekem, mire én megforgatom a szemem. - Nem vagy valami lelkes... 

- Majdnem öngyilkos lett a szemmel láttára az egyik barátnőm... Fegyvert emelt rám, mert megijedt. Nem véletlenül nem vagyok túl lelkes... 

- Szóval fegyvert emelt rád is. Mikor? - néz rám azonnal. 

- Istenem... Békén hagyna még haza nem érünk? Így úgy is csak a felét fogná fel annak, amit mondok. A végén nekem is jelentenem kellene önt egy kétszáznyolcvannyolc-as kóddal... - nézek rá elég mérgesen, amire azonnal meglepődik és nagyokat pislog maga elé. - Nem vagyok olyan hülye mint hitte...
- Akkor miért mondtad, hogy nem tudod?
- Mert tudtam, hogy így is, úgy is elmagyarázza. - sóhajtok hosszan. - Így legalább fontosnak érezte magát és másról is beszélt, mit a ma történtek.
- Borzalmas személyiséged van... - vesz mély levegőt és idegesen lazít a nyakkendőjén, hogy kényelmesebben érezze magát. - Hosszú távon elég kellemetlen...
- Pedig csak hét perce van velem össze zárva. Ha nem akaratos és megérti amit mondok, vagy elfogadja, akkor én is normálisan fogok viselkedni.
Amint lefékez a kocsi, majd végül leparkol, így sikeresen előtte szállok ki és csapom be a kocsi ajtaját. A bejárati ajtóhoz megyek nyomomban a rendőr kapitánnyal, aki szinte azonnal jegyzetelni kezd, pedig még csak a ház bejáratánál állunk. A szemeimet megforgatva nyitnám ki a zárt, de az nem fordul tovább. Szóval anya itthon van... Valószínű felhívták, hogy mi történt a suliban, és mivel elég fontos vagyok neki az utóbbi időben, így haza sietett.
Mély levegőt veszek és mindenre teljesen felkészülök, ami az ajtón túl várhat rám, majd lassan nyitok be, ahol szinte azonnal anyával találom szembe magam. Amint belépek a szűk előtérbe azonnal a nyakamba omlik és úgy ölel magához mint még soha. Szinte szét nyom a nagy erejű szeretetével, de még is annyira jól esik tőle ez a szeretet. Érzem, hogy fontos vagyok neki... Mindennél fontosabb...
- Hallottam mi történt... - suttogja a fülembe. - Ugye nem esett bajod...?
- Nem anya. Semmi bajom. - tolom el mosolyogva magamtól. - Nem történt nagy baj és én is egybe vagyok. - simítok végig a karján, amikor a tökéletes anya-lánya pillanatot a mögöttem álló rendőrkapitány zavarja meg, egy erőltetett köhögéssel. - Tényleg... Anya. - fordulok félig a férfi felé. - Ő Kang KunJae, a Busani rendőrkapitány.
- Örülök a találkozásnak. - nyújtja anya a kezét, amit a férfi viszonoz. - Heo EunMin.
- Szintén. - bólint a férfi. - Szeretnék feltenni a lányának pár kérdést, ígérem nem zavarok sokáig, csak tíz, esetleg húsz percig. - leveszi magáról a zakóját, még én is kibújok a felsőmből, így csak egy trikó marad rajta. Illedelmesen veszi le utánam a cipőjét, majd szépen az enyém mellé teszi, mi több még igazít is rajtuk. Meglepődötten rántom feljebb a szemöldököm, de végül megjegyzés nélkül hagyom a gesztusát, így csak megforgatom a szemem. Lassú léptekkel indulok a nappaliba, azonban anya édesen csengő hangjára vissza kapom a fejem.
- Csináljak egy kis teát? Van hozzá sütemény is.
- Jól hangzik. Köszönöm. - lépked utánam az arcán széles vigyorral a férfi, de próbálok nem tudomást venni róla és leülök a kanapéra, szembe a fotellal, ahova ő telepszik le. A térdére emeli a szabad lábát, így arra pakolja rá a jegyzetfüzetét és folytatja az írást. - Nos... Akkor kezd az elején. Hogyan kezdődött?
Mély, és hosszú levegőt kezdek mielőtt bele kezdenék. Erősen köszörülöm meg a torkom, hogy véletlenül se mondjak olyat amit félre érthetne, esetleg szándékosan rosszul értelmezhetne.
- Az ebédlőben ültünk, mivel... ebédszünet volt. Szinte az egész iskola ott tartózkodik ilyenkor, mivel csak ott van büfé. - a mondatom közben kitartóan bólogat, és írogat. - Szóval... Éppen ettünk, amikor besétált. Nagy volt a hangzavar és... bezárta az ajtót. Nem emlékszem már, hogy hogyan történt, de... gyors volt. Mire észbe kaptam már mindenki a földön feküdt és lemerevedve figyelte őt, ahogy... fegyvert.. fegyvert nyom a fejéhez. - mondom kicsit elbizonytalanodva. Hogy a fenébe eshetett így ki, hogy mi történt...? Ennyire megijedtem volna, vagy mi a fene?
- Ezek után te felálltál és beszélgetni kezdtél vele, igaz? Miről beszéltetek?
- Mindenről. Ami éppen az eszembe jutott abban a pillanatban. A családjáról, a történtekről, amik a napokban történtek. Nagyon kiborult, mikor nem olyan rég az osztálytársai lefényképezték az öltözőbe meztelenül és a kép bejárta az egész iskolát.
- Szóval valakik lefényképezték őt meztelenül, de ő nem jelentette az esetet. Miért nem tette? Ez személyiségi jogok megsértése. Te nem ajánlottad neki, hogy forduljon a rendőrség felé? - szegezi nekem a kérdést, mire végig fút a hátamon a hideg és csak most realizálódik bennem, hogy semmit nem tettem az ügy érdekébe, csak saját dolgommal törődtem...
- Nem... Sajnos, nem jutott az eszembe és mi nem is vagyunk annyira jóba. Csak beszéltünk párszor, de nem gondoltam rá, hogy mit kellene tennie. Rosszul is érzem magam miatta, hogy nem törődtem vele.
- Értem. Utána?
- Tovább beszéltünk és felé indultam, ilyenkor emelte rám a fegyvert, hogy távol tartson magától, de... Nem akart bántani. Épp ellenkezőleg. Túl mocskosnak, rossznak érezte magát, így nem engedett közel magához. Elmondta, hogy megerőszakolták.
A kijelentésemre azonnal kihúzza magát és megáll az írással. Hitetlenkedve néz rám nagyra nyílt szemekkel várva, hogy mikor folytatom. Azonban nem megy. Muszáj nagy levegőt vennem, hogy ne hulljak szét és továbbra is használható legyek.
- EunJin, kérlek folytasd. Ez egy elég lényeges információ. Mondta kik voltak? Látta az arcukat?
- Azt... Azt mondta... nem emlékszik hányan voltak. Látta mindenki arcát, de képtelen vissza gondolni rájuk. Csak... az... az jár a fejébe, hogy hallja a srácokat, de nem beszélni, csupán a nyögéseiket. A karja... és... a bőre... lila. Tele van sebekkel. - simítok végig a karomon, még szép lassan feláll a szőr a hátamon, valamit a karomon. Már csak belegondolni is borzalmas ebbe az egészbe.
- Ez egy elég erős lökés lehetett, hogy ezt az egészet beindítsa a lány fejébe. - vesz ő is mély levegőt, majd nehezen írja le az előbb elhangzott borzalmakat. - Talán ezek lehetnek enyhítő körülmények.
Ezen a mondaton megakadok, és elfelejtek levegőt venni.
- Enyhítő... Enyhítő körülmény...? Az, hogy megalázták és megerőszakolták ki tudja hányan? - állok talpra és idegesen kezdek fel-s alá járkálni.
- Az is lehet, hogy csupán egy emberről beszélünk, csak ő képzelte többnek. Kérlek ülj le és nyugodj le. Folytassuk nyugodt körülmények között.
- Hallja amit mond?! - fakadok teljesen ki. - Beképzelte magának? Hogy a fenébe mondhat ilyet egy felnőtt férfi? Ebben az egészben Kiyo az áldozat! Húzzon el innen... - túrom hátra a hajam, hogy véletlenül se lógjon az arcomba, mert jelenleg képes lennék puszta kézzel kitépni, ha tovább idegesít.  Vadul kezd forogni velem a világ, még teljesen rosszul leszek, kicsit el is kap a hányinger. - Nincs már mit mondanom. Menjen el. Most.
Belátja, hogy nincs miről tovább beszélnie. Bezárja a kis füzetét, majd talpra erőlteti magát és magamra hagy a nappaliba. Idegesen ülök vissza a fenekemre és borulok rá a térdeimre, hogy lenyugodjak. A hatalmas csendben tisztán hallom anya és KunJae hangját a konyha irányából, de valahogy most nem tud érdekelni, hogy fel is fogjam miről beszélnek. A telefonom rezgése húz vissza a jelenlegi jó pár perces zárlatomtól. Érdeklődve emelem fel a felsőtestem, hogy megleshessem kitől és milyen üzenet jött. Meglepődötten futom át a pár soros üzenetet, amint a tanársegéd, Kim NamJoon küldött.

Jimin szemszögéből:

Amint haza hoz JeongGuk, azonnal vár a egy elég hosszú beszélgetés anyával, aki a hangját emelgetve von kérdőre, hogy az elmúlt húsz percben miért nem vettem fel amikor hívott. Bevallva az őszintét, nem akartam, hogy TaeHyung vagy JeongGuk hallja az anyával történő beszélgetésem, amiben biztos arról kérdezett volna, hogy jól vagyok-e. Már elértem, hogy TaeHyung ember számba vesz a barátom mellett, és ezt nem akarom elrontani, azzal, hogy hülyének állítom be magam.
Az anyával történő kisebb veszekedésünk után, nem bírja ki és úgy kezd babusgatni, mint egy kis babát. Vicces, de bevallom eléggé élveztem, hogy szinte megetetett, majd kakaót csinált nekem, hogy elfelejtsem a történteket, amik nem is kavartak fel annyira, csak EunJin. Miért kell neki hősködnie...? Bele pusztultam volna, ha bármi baja éri, de még megölelni se tudtam az egész után, mert az a nagyfejű SeokJin közbe avatkozott. Haragszom rá, pedig az egész az én hibám. Ha már az első alkalommal elmondom SeokJinnek, hogy kerülje el őt, mert szeretem, akkor nem kellene így szenvednem miatta, valamint nem kellene gyűlölnöm Jint, aki nagyon kedves volt velem. Csak magamra lehetek mérges, mert egy gyáva nyúl vagyok, aki képtelen elmondani az érzéseit.
A táskámat az ágy lábához hajítom, végül pedig az éppen békésen alvó Maxie mellé ülök. Fél mosollyal az arcomon pillantok a fényesen, fehér szőrére és a kis pocakjára, amit az ittléte alatt növesztett magának. Úgy érzem túl etetem, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne adjak neki enni ha kér, akkor is, ha már előtte kapott. Óvatosan simítok végig a fején, mire kinyitja a hatalmas szemeit és nyugtalanul néz fel rám, amiért felkeltettem az igazán mély álmából.
- Bocsi. Nem bírtam ki. - vallom be neki a tettem, de ő ezt csupán egy hatalmas ásítással, valamint dorombolással reagálja le. Legalább nem haragszik rám, aminek felettébb örülök. - El kellene neki mondanom, igaz? De hogyan...? Kezd elegem lenni abból, amit érzek iránta. - fekszek el a hátamon és a fehér plafont kezdem bámulni, majd lehunyom a szemem és az oldalamra fordulva húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz.
A levegő vételem lelassul és tisztán érzem, hogy a mellkasomban történő lüktetés is alább hagy, ahogy teljesen ellazulok, és próbálom kitisztítani a fejem a gondolatoktól. Talán pár pillanatig sikerül is, de újra elkezdik megtölteni az agyam a zavaros gondolatok. Mi lenne, ha elmondanám és ő viszonozná amit érzek...? Össze jönnénk? Megcsókolhatnám...? Vagy, ha vissza utasít? Tönkre tenném a barátságunkat és azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Kockáztatnom kellene? Félek a következményektől és attól, amit mondani fog. Olyan gyávának születtem...
Végre sikerülne elszundítanom, mikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nehezen halászom elő a farmerom szűk zsebéből a készüléket és lesem meg, hogy ki írt. Magasra szökik a szemöldököm NamJoon nevét látva, így azonnal felülök és elolvasom amit írt. Kicsit értetlenkedve realizálódik bennem a szöveg tartalma, de nehezen sikerül feldolgoznom, ám mielőtt negyedjére is átolvashatnám JungKook neve ugrik a szemembe, így kapásból felveszem.
- Te is megkaptad? - szól bele bármiféle köszönés nélkül a telefonba.
- Igen, ha a meghívásra gondolsz. Nem értem, hogy ezt hogyan gondolhatta a ma történtek után. Én értem, hogy szeretné, ha a végzősök elmennének és a nyaralójában töltenének egy kis időt, de a ma történtek után...
- Nem hiszem, hogy bárki is szívesen menne. - fejezi be a mondatomat. - Bár... Én benne vagyok.
- Te most csak szórakozol, ugye? Mi a fenéért mennél oda? - állok talpra felháborodottan és sétálgatni kezdek fel-s alá. - A többieket úgy se engednék el.
- Tae is jönne, szóval nem lennék annyira egyedül. Rám férne már egy kis kikapcsolódás. EunJinnel a zsíromat is leégetitek a folytonos tanulással, hosszú távon ez már nagyon fárasztó és szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Mi több, gondolom EunJin és SeokJin is eljön.
- Akkor én is megyek. - vágom rá szinte teljesen spontánul, amit azonnal meg is bánok. Anya akkor se engedne el, ha lovagi páncélba öltöztetne és testőröket fogadna. Ezek után kétlem, hogy szabadon mehetnék oda ahova szeretnék, hiába is múltam el tizennyolc.
- Ez elég váratlan volt. Csak EunJin miatt akarsz jönni? - érzem a hangján a döbbenetet, meg valami szinten a gyanakodást.
- Nem akarom, hogy ki hagyjatok a buliból. Én is megyek, mert menni akarok. - már látom magam előtt anya arcát és a fülembe hallom a hangját, hogy azt hajtogatja; nem mész sehová.
- Majd azért beszélj EunJinnel, hogy jön-e. Bár nélküle unalmas lenne az a pár nap a nyaralóba. Baszki még medencéje is van és piát is vesz nekünk. A legjobb fej tanársegéd az egész suliba! - neveti el magát a vonal túlsó végén.
- Mert majdnem egyidős velünk. Megtalálja a közös hangot, és ahogy látom, csak unaloműzésképpen dolgozik az iskolába. Erre a kevés pénzre egyáltalán nincs szüksége. - nyitom ki az ágyam lábánál lévő szekrényt, ahonnan elé veszem a nagyobbik táskám. A látványára azonnal elmosolyodok, valamint átjárják a fejemet a gondolatom, hogy mi fog történni és hogyan fog kinézni a hatalmas nyaraló, ahova két osztály is befér.
- Akkor meg is van kettőnk között a közös hang. - horkant gúnyosan. - Lehet az eltitkolt bátyám.
- Lehet. - bólintok annak ellenére, hogy nem látja. - Figyelj. Leteszem, mert anyával még meg kell beszélnem ezt az egészet.
- Persze. Értem. Majd hívj fel, hogy mit mondott, mert... jó lenne ha te is jönnél. És Jimin. Tudom, hogy neked se tetszik ez az egész SeokJin-es dolog. Láttam és éreztem. Szereted... igaz? - a hangja tompa és gyengéd, talán soha nem hallottam még ilyennek a hangját.
- Mi? - nevetem el kínosan magam, teljesen zavarba esve. - Nem tudom honnan gondolod ezt. - ülök le az ágy végébe. - De akkor még beszélünk, szia. - nyomom ki szinte azonnal a telefont. Félre dobom és a kezembe temetem az arcom. Akkora hülye vagyok...
Hirtelen állok talpra és csapom be a szekrényem ajtaját, majd ököllel ütök bele, ami csak utólag esik le mennyire hülye ötlet. Fájni kezdenek az ujjaim és vele együtt az egész kézfejem. Hangtalanul ordítok fel és a gyomromhoz kapom a fájó testrészem. Több ezer káromkodás ömlene ki a számon, de egy szót se sikerül kierőltetnem. Lihegve esek az ágy szélére és vizsgálom meg a a már megdagadt kezem. Egyszerűen nem hiszem el... Ez rohadtul fáj! Még a könnyem is kiszökik, de anya ordítása nem engedi.
- Jimin! Mi történt?! - hallom az ajtóm elől anya kétségbe esett hangját.
- Csak... Bevertem a kezem és... nagyon fáj! - engedem ki a hangom, így nem bírom ki könnyek nélkül. Anya beront hozzám, még én torkom szakadtából kezdek ordítani az erős fájdalom miatt. Szinte megszédül velem az egész világ és kisebb hányinger lesz úrrá rajtam. Átkarolva vezet le a lépcsőn, majd vázolva papának a helyzetet kezd mentőt hívni, hogy mihamarabb beérhessünk a kórházba.
Mire teljesen észbe kapok az erős fájdalomtól, már a kórteremben ülök az egyik ágyon, az orvos pedig a jobb kezemet gipszeli, még nyugodt hangon kikérdez az esetről.
- Szóval, egészen pontosan hogyan is történt ez az egész? - pillant fel rám, miközben egy újabb csíkot egyenget el a kezemen.
- Véletlenül bevertem, de ezt már mondtam. - szisszenek fel, amint a fájó pontra ér.
- Egy életlen beütéstől nem fog két ujjad is eltörni. - nevet fel ironikusan az előttem ülő szemüveges férfi. Az alkarjával törli meg a homlokát ügyelve véletlenül se kenje össze magát gipsszel. - Édesanyád nincs bent. Igazán elmondhatnád nekem az igazat, Jimin-ah. Nem árulom el neki.
- Csak... bele ütöttem a szekrényem ajtajába. - vallom be eléggé megszégyenülve. A fejemet előre billentem, hogy a lehető legkevesebbet lássa az arcomból, ami mint egy paradicsom vörösödik el percről percre egyre jobban. - Túl ingerült lettem. Nem szokott ilyen előfordulni.
- Biztos egy fiatal hölgy van a dologban. - áll talpra és lemossa a kezeit. - A te korodban nekem folyton gipszben volt a kezem, csak nem dolgok, hanem személyek ütése miatt. Abban az időben is a lányok miatt voltunk sebesültek. Áhh... A szerelem... Ilyen fiatal korban a legcsodálatosabb. - fordul vissza felém és megpaskolja a vállam, de egyáltalán nem reagálok arra amit mond, így érdeklődve ül újra elém. - Mi a baj? Csak nem fiú van a dologban?
- Nem... Egy lány... Én csak szimplán nem érzem olyan csodálatosnak, ahogy a doktor úr. Annyira szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de nem múlik, csak egyre jobban fáj. Kezdek bele őrülni. - elképesztően jól esik végre elmondani valakinek, hogy mi nyomja a szívem. Sokkal könnyebbnek érzem magam mint előtte, de még így is fáj.
- Szeretsz vagy szerelmes vagy valakibe? A kettő teljesen más.
- Eddig... szerettem, de egyre jobban szerelmes vagyok belé. Nehéz a mellkasom amikor rá gondolok, szinte össze szorul, hevesen dobog és alig tudok levegőt venni, amikor pedig mással van, az... felbosszant...
- Akkor tényleg szerelmes vagy belé. - erőlteti magát talpra és elmosolyodik. - Talán ideje lenne elmondanod a hölgynek, hogy mit érzel iránta. Még mielőtt megteheted, vagy egész életedben nyomasztani fog a dolog. Ne engedd, hogy az egész csak egy álom, egy képzelgés legyen. Egy vágy, amit nem tudsz elnyomni, teljesen mindegy kit találsz helyette... Ha anno elmondtam volna AeMinnek... - kuncog fel még eltűnik a kis szobájába.
Elmélyülve nézek utána hosszú percekig, de végül arra a következtetésre jutok, hogy ideje mennem. Lassan állok talpra és sétálok ki anyához, aki azonnal felpattan a műanyag kék széksorról. Közel lép hozzám. Annyira, hogy alaposan szemügyre vehesse a vadonatúj gipszem és némán elmorzsol pár könnycseppet.
- Anya... Ez nem nagy dolog. Nagyon sok gyereknek van eltörve a keze vagy a lába. Hamar rendbe jövök. - fogom meg a vállát, majd gyengéden végig simítok a karján. - Menjünk haza, mert kezdem álmosodni. - fogom meg a kezét. - És szeretnék beszélni veled valamiről...
- Hadd halljam. - indulunk el. Lomha léptekkel andalgunk ki a kórház elé, ahol már vár ránk a megrendelt taxi. Megvárom még beülünk és elindulunk haza, majd folytatom.
- Az egyik tanársegéd egy kisebb összejövetelt szervez a hétvégére. Elmennénk a nyaralójába és szórakoznánk egy kicsit a félévi vizsgák előtt. Sokan mennénk. Jönne JeongGuk és EunJin is, nagyon jó fej NamJoon és oda figyelne ránk. Ő tudja hol a határ és...
- Nem. - vágja rá szinte azonnal. Éreztem, hogy ez lesz. - A mai után nem mész sehova. Nem hiányzik, hogy oda is beállítson valami fegyveres barom és komoly bajod esne.
- Anya. - forgatom meg a szemem egy hosszú sóhaj kíséretében. - Csak a mi évfolyamunk menne, de nem mindenki, és oda figyelnénk egymásra. Már tizennyolc múltam és oda tudok figyelni magamra, megtudom magam védeni! Nem zárhatsz el, mint egy majmot a ketrecébe.
- Tudom... De, ha egyszer féltelek... Olyan gyorsan felnőttél és félek téged elengedni... Rettegek attól, hogy magamra hagysz, ahogy az apád tette... - kezdi a szemeit törölgetni.
- Én mindig is a kisfiad maradok, és sose hagylak magadra. - karolom át az épp kezemmel. Erősen tartom közel magamhoz, hogy érezze; mellette vagyok. - Te vagy a legfontosabb nekem és nagyon szeretlek...
- Jaj Jimin-ah! - karolja át a nyakam. Lehunyom a szemeim, így elveszek a bársonyos ölelésébe, amiben mindennél több szeretet és odafigyelés van. Miért ilyen könnyű kifejezni a szeretetet egy olyan embernek, aki tudja, hogy mit érzek és miért olyan nehéz egy olyannak, aki nem tudja, mi több bizonytalan az érzéseit illetően. Ha tudnám, hogy ő is szeret, vagy azt, hogy tudja mit érzek iránta, akkor könnyebb lenne? Hogyan tudok úgy szeretni valaki, hogy abba bele fájdul a szívem. - Én is szeretlek... Ha ennyire fontos neked... Rendben. Menj el, de ígérd meg, nem iszol sokat.
- Ígérem.