31. Fejezet: Amitől félek

Jimin szemszögéből:

- Lehet jobb lenne, ha haza mennénk. Teljese elment az egésztől a kedvem. - pillantok ki a kocsiból a lábazaton álló faházra, melynek bejáratához hosszú lépcső vezet felfelé. - Csak forduljunk vissza és vigyetek haza, utána vissza jöhettek. - fordulok vissza JeongGuk és TaeHyung felé.

- Kétlem, hogy nem vették volna észre, hogy megérkeztünk. - hajol előre a két ülés között a barátom barátja, majd alaposan szemügyre veszi az épületet. - Baszki mekkora ház...

Fél pillantást vetünk JeongGukkal a házra, majd vissza nézünk az csodálkozó TaeHyungra. A barátom megrázza a fejét, majd hosszan sóhajt.

- Hülyeség lenne most haza menned. Mi is későn érnénk vissza, vagy vissza se jönnénk. - néz a szemembe. - Hidd el ki fogod bírni. Annyira nem lesz rossz, az ilyen bulik mindig nagyon jók. Majd iszunk és játszunk valami ivós játékot és azonnal megfeledkezel mindenről.

- Mi mindenről? - kezd érdeklődni a potya utasunk, de egyikünk se hallja meg amit mond és folytatjuk a beszélgetést.

- Nem bírom a piát. Nem is szoktam inni. - kezdem a belebújós  pulóverem alját piszkálni zavaromba. Nem akarom, hogy TaeHyung bármit is tudjon arról, hogy mit érzek EunJin iránt, mert tudom milyen. Azonnal elmondaná mindenkinek, aki szembe jön vele, azt pedig nem tudnám elviselni, ha mástól tudná meg... - És hányni is utálok. 

- Nem muszáj hányásig inni, Jimin. - kezd hátul össze pakolni, majd minden figyelmeztetés nélkül kiszáll, így JeongGuk leállítja a motort és behúzza a kézi féket. Nekem is ideje lenne elkezdeni a jogosítványt. 

- Ne izgulj. Jó lesz. - vereget a vállamra biztatásképpen a barátom, majd egy halvány mosollyal az arcán száll ki mellőlem. Úgy teszek mint ők. Mély levegőt veszek és lassan hagyom el az autó meleg belterét. Még ők kipakolják a táskáinkat a kocsi hátuljából, én addig a házat és a körülötte parkoló autókat figyelem. Itt van SeokJin kocsija, gondolom ide értek mind annyian. Úgy tűnik mi voltunk az utolsók, bár ez nem meglepő, mivel csak harminc percet vártunk TaeHyungék háza előtt, hogy végre elindulhassunk.
A nevem dallamos hangzására fordulok hátra és veszem el JeongGuk kezéből a táskámat, majd a vállamra teszem. Hatalmasat nyelek, ahogy elindulnak, majd kikerülnek és a ház felé veszik az irányt. Tétovázva indulok utánuk jó pár méterre lemaradva tőlük. Ha gyalog elindulnék vissza a városba, csak holnap reggelre érnék oda, kénytelen lennék az egész estét az erdőben tölteni. A sötét erdőben a rengeteg bogárral és vadállattal. Inkább szenvedek EunJint és SeokJint látva, mint a bogarakkal.
- MinYongi és HoSeok biztos jöttek, valamint az az idióta JiHoon is jött, mert nagy barátja HoSeoknak. Egyik rosszabb mint a másik... - indul felfelé a lépcsőn TaeHyung, mi pedig sorban követjük.
- Sugával nincs baj, csak nagyon elvont és csendes, Hope pedig hangos, de komolyabban semmi gond nincs vele. - ecseteli JeongGuk időnként hátra pillantva rám, hogy nehogy eltűnjek,
- JiHoont nem bírom... - mondom halkan, de szerencsére mind ketten hallják.
- Mert kibaszott nagy az arca. Pont a te ellentéted, Jiminie. - nevet fel Tae. Meglepődök a becézésen, mert eddig nem volt rá példa. - Csak ne halld meg amiket össze hord és nyugodtabban fekszel le aludni. Gondolj majd a csinos barátnődre. - kuncog fel, ami hatására bennem akad a levegő. Nem telik el úgy egy éjszaka sem, hogy ne gondoljak rá. - Mindenre gondoltam, dehogy SeokJin... - érünk fel a lépcső tetején lévő kis teraszra.
- Megtennéd, hogy befejezed? - szólal meg JeongGuk és fél szemmel pillant rám. Csak miattam hallgattatta el TaeHyungot... - Nem azért jöttünk, hogy EunJinről beszéljünk.
- Jól van. Megértem, ha bosszant. Végül is... nem sikerült a terved.
Megrázom a fejem és elsétálok mellettük. Nincs kedvem azt hallgatni, ahogy ők róla beszélgetnek, mert folyamatosan csak a síró görcs kerülget tőle, amitől már hányhatnékom van. Lassan nyitok be a kívülről elég tágasnak tűnő házba, és azonnal beszélgetés, és nevetés szűrődik ki. Óvatosan közelítem meg a helyiséget, ahonnan a hangokat hallom. Bizonytalan léptekkel közelítem meg az egyik szobát, melyet, egy boltív választ el az előszobától. A nyomomban a két fiúval kukucskálok be és azonnal minden tekintet rám szegeződik. EunJin szélesen mosolyodik el, amint megpillant és felpattan SeokJin mellől, majd hozzám siet és szorosan ölel magához. Olyan szívesen ölelném hosszú percekig, hogy csak én érezhessek az illatát és a szívverését, mely úgy hat rám mint valami kellemes muzsika, amit már többször is hallottam. Elnyugtat a közelsége, de nem tudom teljesen kiélvezni, mert eltávolodik tőlem, majd JeongGukot öleli magához. Elfordítom a fejem és végig nézek a társaságon, akik a kanapén, vagy körülötte esetleg a kanapén foglalnak helyet. Szinte mindenki ismerős. és a neveiket is tudom, csak két lány arc az, ami idegennek hat.
- Azt hittük soha nem értek ide. - nevet fel NamJoon és ellöki magát a kényelmesnek tűnő barna fotelból. Csak most veszem észre, hogy milyen tágas a nappali és mennyire világos, a hatalmas ablakok miatt. Kellemes meleg színek zárnak a falak közé. Még a szoba közepén egy hatalmas L alakú kanapé, valamint két fotel és egy asztal van elhelyezve, addig a szoba másik végében ott van egy újabb boltív, valamint egy könyves polc. Semmi tévé és semmi számítógép, csak egy bazi nagy hangfal. - Eltévedtetek?
- Nem, csak eltartott egy ideig még ide értünk. - válaszol TaeHyung. - Állati ez a ház. - lép mellettem beljebb és körbe néz. - Komolyan... Ez kurva jó.
- Nekem is leesett az állam mikor bejöttünk. - szólal meg SeokJin. Már csak a jelenléte miatt is kénytelen vagyok teljesen tudatomon kívül megforgatni a szemem. - A konyha és az étkező is hihetetlen.
- Nekem a lenti fürdő tetszett nagyon. Tökéletes kilátás az erdőre még a vécén ülsz és az állatok is ingyen mozizhatnak még a dolgodat végzed. - mosolyog szélesen JiHoon, majd végig simítja az ölében ülő vörös hajú lány haját. Erős arcú lány. Karakteres orr és arccsont, ami eléggé kiemelkedik az arcából. Nem mondanám rá, hogy szép, inkább különleges, de mégis miért ítélkezek más felett?
- Az... Tervezői hiba. - takarja el cseppet az arcát NamJoon. - Azért remélem jó fogjátok magatokat érezni a következő napokban, de előtte muszáj lenne átbeszélni pár szabályt, amit nagyon örülnék, ha mindenki betartana. Üljetek csak le. - lendíti a kezét a kanapé és a fotelek irányába. EunJin elkapja JeongGuk és az én karomat, majd a kanapéhoz húz, ahol még inkább össze húzódnak az emberek, hogy oda férjünk. Le is ülök a szélére, azonban EunJin állva marad.
- JeongGuk ülj le, majd én...
- Bele is ülhetsz az ölembe. - mosolyog rá SeokJin és megfogja a kezét. Inkább ülök a földön, csak azt ne kelljen néznem, hogy az ölében ücsörög!
- Majd leülök a földre. - pillant rám a barátom és le is ereszkedik a lábaimhoz és nekem dőlve huppan le. Nem hiszem el, hogy ezt megtette értem...
EunJin egy halk rendben után ül le közém és SeokJin közé, mire egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Az épp kezemmel túrom össze a sötét haját, amire válaszképpen csak kuncogva a kezemre csap. Szemmel láthatóan Tae-nek nem tetszik a közeli kapcsolatunk, mivel a kanapéba ülése után szúrós szemekkel néz rajtunk végig. Vajon zavarja, hogy jelenleg sokkal jobban kijövök JeongGukkal mint ő? Ez lehet a baja?
- Szeretnék pár szabályt tisztázni már az elején és... ragaszkodok a betartásukhoz. Mindenféleképpen. - most először tűnnek a szavai rettenetesen ijesztően és határozottnak. Megrémiszt ez a keménység tőle... Körbe pillantunk egymás között, majd aprót bólintunk. - Nem vagytok már kis gyerekek, tudom jól, de ez az én házam és az én szabályaim élnek benne. Szóval először is. Semmilyen drog, vagy fű nincs. Akinél van, az most távozzon, vagy adja ide nekem. Nem fogok miattatok bajba kerülni. - nyújtja ki a kezét és türelmetlenül kezd dobolni a lábával. Ismét egymásra pillantunk a kis csapattal és végül JiHoon mozdul meg, majd halássza elő a zsebéből a kis tekercseket, amiket egy laza mozdulattal dob oda NamJonnak. Hezitálva, de TaeHyung is matatni kezd a zsebeiben. Két kis aprót emel ki. Az egyik fehér porral van tele, még a másik ugyan olyan tekercsekkel mint JiHoonnak. Halk sóhajok közepette emeli fel a kezét, és a tanársegéd könnyedén kapja ki az ujjai közül őket.
- Vissza adod, ha megyünk haza? - pillant fel rá. - Nem kis vagyon volt...
- Indulás előtt vissza kapjátok. Ígérem. Más valaki? - pillant szét, de senki nem reagál, maximum egy fej rázással. - Remek. - tünteti el őket a zsebében. - A következő amiről beszélnünk kell, az egymás tisztelete. Nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok és baj legyen, vagy viták alakuljanak ki, valamint, nem akarom azt látni, hogy meztelen képek kerülnek ki valakiről, mert akkor én csapok balhét. A személyiségi jog igen komoly, valamint büntetendő, ha valaki megsérti. Csak egymás beleegyezésével kerülhetnek ki képek. Világos?
- Persze. Ez érthető. - szólal meg MinYoongi. - Bár nem hiszem, hogy problémát okozna valakinek, ha kikerülnének. - pillant a fiú mosolyogva EunJinre. - Ha hülyeséget akarnánk ő úgy is lebeszél róla minket.
- Ez igaz. - helyeseli HoSeok.
- Ne mondjátok ezt... - hajtja le a fejét zavarában a mellettem ülő. Pedig megérdemli, hogy megdicsérjük. Amit tett... Hatalmas ökörség volt és egyben... lenyűgöző... Örülök, hogy a barátja vagyok. - Csak tettem, amit mindenki tett volna.
- Senki nem tette volna meg. - rázza meg a fejét TaeHyung. - Tökösebb vagy mint mi, az egyszer biztos.
- Az tuti. - keresem a tekintetét, amit megtalálva azonnal forróság önt el. Az arca kisimul és még mélyebb lesz a mosolya. Percekig tudnám nézni őt, de túlságosan feltűnő lenne...
- Folytathatom? - kérdezi NamJoon, mire mi bólintunk. - Szóval... A mérték tartás. Nem vonom el az alkoholt tőletek, mert szeretném, ha jól éreznétek magatokat és felszabadultak lennétek, de senkit nem akarok az éjszaka közepén gyomormosásra vinni, vagy a hátát simogatni, még össze hányja a vécét, vagy az erdőt. Mindenki annyit igyon, amennyit akar, és ne essen túlzásba, mert szeretném, ha anélkül is élveznétek az itt létet. Ezért... Ma este sütni fogunk és senki nem fog alkoholt inni, próbaképpen. Benne vagytok?
- Persze. - mondjuk jó páran, még van aki a száját húzgálja. Köztük TaeHyung és JiHoon. Még HoSeok szája is félre csúszik egy kicsit, pedig nem is nézném ki belőle.
- És... Hallottam, hogy a végzősök kirándulásán milyen problémák voltak a szoba elosztással, illetve... Azzal, hogy mindenki máshol aludt, ezért nem ragaszkodok egy alap szoba beosztáshoz, de...
- A szexet azért nem kell kerülnünk, ugye? - hú... szinte érzem a feszültséget a baba fiú hangjából, aki a vörös barátnője pólóját szorongatja. Esküszöm, hogy ez a lány sokkal férfiasabb mint ő.
- Ahh... Ilyen nehéz lenne kicsit vissza fognod magad? Csak három éjszaka. Nem bírjátok ki szex nélkül? Véletlenül se?
- Nem csak magunkra gondolunk, NamJoon. - kuncog fel, ami hallatára megfeszülök és levegőt is elfelejtek venni. Jéggé dermedek, amint elkalandozik a gondolatom. Nem akarok belegondolni, hogy EunJin és... SeokJin... Csókolóznak... Össze simulnak és... meztelenek. Teljes zavaromban pillantok a giszben lévő bal kezemre, mely fokozatosan kezd fájni egyre jobban és jobban.
- Nem! Mi... - kezd mentegetőzésbe Jin, majd mély levegőt vesz. - Emiatt tényleg nem kell aggódni. Csak pár napja járunk és még nem történt semmi.
- Várható volt, hogy ilyen hamar nem fog sikerülni. - kuncog TaeHyung. - Túl erős személyiség, hogy hamar megadja magát. Erre is gondolhattál volna.
- Nem hallgatnánk tovább NamJoont? - teszi fel a kérdést mérgesen JeongGuk. - Komolyan... Mint az óvodában...  Kérlek folytasd.
Mély levegőt vesz a férfi és lassan folytatja.
- Nem minden párnak jutna szoba, mivel az emeleten csak három van. Hoztam matracokat, valamint két pótágyat és van mindegyikben egy nagy francia ágy is.  Szeretnétek, ha mindenki egy helyre kerülne, vagy cserélgetnétek?
- Legyen a francia ágyas JiHoon és AeMin-é. - néz a párra EunJin. - Régen, kis korunkban is aludtam JeongGukkal és Jiminnel. Mi elleszünk az egyik szobába és ha gondolod ChaeYoung aludj velünk. Majd mi alszunk a nagy ágyon, a fiúk pedig elosztják. Ha úgy jó. 
- Azt hittem együtt alszunk... - mondja csalódottan a lány barátja. Nem baj! Nem fogtok együtt aludni.
- SeokJin... Én még nem szeretnék. Sajnálom. - kezdi a kezeit piszkálni a mellettem ülő. - Szeretnék olyannal aludni, akivel már aludtam és azt nem szeretném, hogy ChaeYoung egyedüli lányként legyen TaeHyunggal egy szobában. 
- Megértem az aggódását. - helyeseli Tae.- Igazából nekem bejön ez az elosztás, legfeljebb cserélgetünk. 
Mindenki beleegyezik a szoba elosztásba, kivéve SeokJin, aki a száját húzgálva, mély sóhajok közepette motyogja el magában a halk "persze" szót. Én felettébb boldog vagyok, hogy ezt így sikerült elosztani, mert ha nem is EunJinnel, de legalább egy szobában aludhatok vele. Az pedig csak még örömtelibbé teszi a helyzetet, hogy tudom; még nem feküdtek le egymással. Kicsit megkönnyebbültebb vagyok miatta. 
A cuccainkkal megyünk fel az emeletre, ahol HoSeok hamar feltalálja magát és mind három ajtót kinyitja, hogy könnyebben tudjunk tájékozódni. Neki köszönhetően hamar megtaláljuk a szobáinkat, amit mosolyogva, valamint nevetve foglalunk el. A fejemet forgatva veszem szemügyre a takaros kis szobát közepén a két személyes ággyal, valamint az egyik oldalán pár méterre tőle található egy személyes ágyat és a matracot. Úgy érzem JeonGuk az ágyból nem fog engedni, így enyém lesz a padló a matraccal. Nem is terveztem mást, csak azt, hogy valaki közelébe lehessek még alszok. Nem bírom az idegen helyeket... és egy sötét erdő elég rendesen rá játszik arra, hogy halálra rémüljek. 
- Akkor tiétek a nagy ágy? - kérdezi JeongGuk és a két lányra pillant, akik szinte azonnal lerohanják az ágyat. 
- Ha csak te nem akarsz Jiminnel aludni. - vág vissza EunJin, majd a matrac felőli oldalára ül az ágynak. - Akkor átadjuk nektek a helyet. 
- Nekem jó lesz a föld. - dobom le a földre a táskámat pont a matrac lábához. Nem is lesz annyira rossz helyem itt. Minden oldalról körbe fognak venni a többiek, így biztos nem eshet bajom. 
- Tuti, Jimin? - néz rám JeongGuk és szemügyre veszi a fekvő helyem. - Elég közel vagy a földhöz. 
- Mondom. Jól leszek így. - fordulok a lányok felé. - Még nem is igazán találkoztunk. Park Jimin vagyok. - kezdek szemezni a rövid hajú iskola társunkkal, aki először meglepődik, majd elmosolyodik.
- ChaeYoung vagyok. Son ChaeYoung és már ismerlek, Jimin-sshi. - mosolyog rám kedvesen. - Minden évben te írod a legjobb fél és év végi vizsgát a suliban.
Eléggé meglepődök és kérdően pillantok a EunJinre, aki a lány mellett áll. Szélesen vigyorogva figyel, majd a fejével jelezve ösztönöz rá, hogy folytassam a beszélgetést. Remélem nem barátnő szerzésképpen akarta, hogy így aludjunk, mert már ez az egész szituáció furcsa... Én nem akarok más barátnőt, csak... őt.
- Sajnálom, ha megijesztettelek. - nevet fel. - Nem volt szándékomban, csak nem igazán sokszor szoktam beszélgetni másokkal, vagyis... új emberekkel és... Épp azért jöttem el, hogy kicsit szocializálódjak, mert ha bekerülök az egyetemre, akkor muszáj leszek társalogni és beszélgetni másokkal. Szóval...
- Megértem. Jól tetted, hogy eljöttél.  - ülök le JungKook ágya szélére. - Remélem jó szoba társak leszünk.
- Abban biztos vagyok. - mosolyog ránk.
Kopogás üti fülünket a nyitott ajtó keretén. Egyszerre kapjuk oda a fejünket és győződünk meg róla, hogy az ajtóban Jin áll. Érdeklődve pillant végig rajtunk, majd megáll a barátnőjén a tekintete.
- Beszélhetnénk? - kérdezi EunJintől, aki csendesen bólint, majd bármilyen szó nélkül magunkra hagy minket hármasban. Úgy érzem SeokJinnek nagyon nem tetszik ez a szoba elosztás, de hát ez most így van és nem fogok engedni, ahogy JeongGuk se.
A lány a cuccai között kezd keresgélni, mikor a barátom fel pattan és elindul kifelé. Kérdően pillantok rá, amint hátra fordul.
- Gyere Jimin. - szólal meg és lassú léptekkel folytatja az útját.
- Miért? - sietek utána.
- Hallgatózzunk.

EunJin szemszögéből:

A lépcső fordulóig megyünk, ahol megtorpan és felém fordul. Kérdő pillantások ezreivel lepem el, még ő a hajába túr, majd a falnak dől. Érzem és jól tudom, hogy neki nem tetszik, hogy külön szobába vagyunk, de ezen már nem akarok változtatni. Én így tartom logikusnak és kész. Mély levegőt vesz mielőtt bele kezdene, a rá készülése ellenére bizonytalanul kezdi el.
- Miért nem akartál velem aludni? - a kérdése annak ellenére, hogy tudom mit akart hideg zuhanyként ér. Bele borzongok a kérdésébe, így zavartam pillantok a mellkasára, amit egy kötött pulóver véd.
- Mert... Pár napja vagyunk együtt és nem így akarok először veled aludni. Figyelj, ha neked ez az egész túl lassú...
- Szó sincs róla. - vág a szavamba. A kezemért nyúl, majd kedvesen végig simít a bőrömön. Össze fűzi az ujjainkat, ennek következményeképpen felnézek az arcára, amin egy kedves mosoly húzódik. Engem is megvigyorogtat a kedvessége. A szemeibe nézve mosolygok rá, azonban mint a nap folyamán már sokszor, most is az ajkamhoz hajol, hogy csókot leheljen a számra, de én nem akarom. Nem kívánom a csókját, nem szeretném érezni őt.
Kicsit tétovázva hajolok közelebb hozzá és csókolom meg a csinos ajkait, amit ő azonnal viszonyoz is. Úgy érzem ő sokkal jobban kedvel engem mint én őt.
A kicsit tartózkodó csókunkba halk kuncogás vág közbe. Bárhol felismerem ezt az irritáló aurát, ami körbe lengi az egész helyiséget. JiHoon... Ha a hülyéket koronáznák először és egy életre kapna királyi kitüntetést. Mind a ketten egyszerre fordulunk a lépcső alja irányába. Az utolsó lépcső fok alatt áll az a szőke hajú majom, az arcán pedig egy kajla vigyorral figyel minket. Megforgatom a szemem, amikor halk neszeket hallok és kis mozgást fentről. Tisztán kivehető volt Jimin hajának a színe... Komolyan. Senkinek nincs jobb dolga mint, hogy utánunk kémkedjen és leskelődjön? Már csak ezért se akarok együtt aludni SeokJinnel, mert folyamatosan ez menne. Mi baja van mindenkinek, de komolyan.
- Mi ilyen poénos, JiHoon? - szól neki oda Jin. A fiú vállat von, majd újra felnevet. - Komolyan... Ne már ember...
- Nem láttam még párt ennyire undorodni egymástól. - rázza meg a fejét nevetve, majd faképnél hagy minket. Eléggé megüt az amit mond. Meglepődötten nézek utána, furcsállva ezt az egészet. Ennyire látszódik rajtam, hogy én...

A délután egész hamar eltelik. ChaeYoung-al bepácoltuk a húsokat a délután folyamán és mindent előkészítettünk az esti tábortűzhöz. A fiúk segítségével cipekedünk ki az udvarra, ahol már NamJoon a tűzön dolgozik a szinte vak sötétségben, még JiHoon és a barátnője a székeket helyezik el, körbe a kőrakás körül, ami lassan kap lángra. Mire mindent lehordunk, a székek megtelnek a tűz hely körül, így utolsónak foglalom el a helyem SeokJin és Jimin között egy nagy takaróval a hónom alatt.
- Szóval... Akkor ma este jobban megismerjük egymást? - teszi fel a kérdést TaeHyung, aki JeongGuk oldalán foglal helyet.
- Pontosan. - kezdi elhelyezni a sütni valókat a nagy tárcsán NamJoon. Minden húst és zöldséget rá pakol, majd feláll és a tűz tetejére helyezi azt egy állvány segítségével. - Érdekel, hogy pontosan kik vagytok, mert szerintem még egymást se ismeritek igazán, vagy magatokat. - huppan vissza a székébe. - Akkor hát? SeokJin?
- Meséljek magamról, vagy miről? - húzza kicsit ki magát, még én eligazgatom magamon a takarót, amint a tanár segédtől kaptam és a vállára hajtom a fejem. Laza mozdulattal karol át és a többiek válaszát várja a kérdésére.
- Mondjuk. - bólintanak rá a többiek.
- Hát... Ömm... - kezd mély gondolkodásba, de hiába. Fogalma sincs, hogyan kezdjen bele a dolgába. Folyamatosan mély levegőt vesz, majd megrázza a fejét, hogy elfelejtse az adott dolgot. - Másnak kellene kezdenie.
- Majd én. - gyújt rá JeongGuk. - JeongGuk vagyok, aki... talán csak most kezd igazán megismerkedni magával és csupán most eszmélek rá arra, hogy mim is van.
- Nagyon költői. - nevet fel JiHoon, amire JungKook csak gúnyos váll rántással reagál.
- Van egy klassz nővérem, aki már nem él velünk és tervezgeti a férjével a közös életét, még én agyon iszom a májam és szenessé szívom a tüdőm az itteni szarságok miatt. Talán, azt hiszem, hogy én vagyok a legnagyobb seggfej ebben a kurva városban. Nem is. Biztos, hogy én vagyok. Annyi szarságot tettem már más emberekkel, hogy talán ezek a dolgaim sose kerülnek megbocsájtásra. Félek magamnak is beismerni néhány dolgot, és rettegek megnyílni mások előtt, mert gyengének érzem magam. Gyáva vagyok, de próbálok változni, mert mióta próbálkozok mindenki és minden más, sokkal jobb körülöttem. A sok szar ellenére, ami velem történik, van biztos pontom, még akkor is, ha elvagyunk hidegülve egymástól, de kezdem úgy érezni, hogy mindent megtennék a barátaimért...
- Ez nagyon szép. - mosolyog rá Nam. - A következő?
- Majd én. - ülök feljebb és elhajolok Jintől. - EunJin vagyok, akinek rosszul került be a neve a születési anyakönyvébe. - simítok kicsit zavartan a tarkómra. - Úgy érzem próbálok folyton más lenni mint aki valójában vagyok, mert... csak így tudok barátokat szerezni. Muszáj túl komolynak és gorombának álcáznom magam, mert így érzem jól magam, akkor is, ha tudom, hogy nem ilyen vagyok. Muszáj az álcámmal ellöknöm magamtól az embereket, mert félek elveszteni embereket az életemből és rettegek felejteni. Ugyanakkor... muszáj találnom az életemben biztos pontot, mert rettegek attól, hogy teljesen egyedül maradok... Játszom a nagylányt, és az elérhetetlent, mikor mindennél jobban vágyom a figyelemre és a közelségre. Túl befolyásolható vagyok egyes személyeknek és emiatt sokszor használtak már ki. Érzelmileg... Barátilag és testileg is. Nem bírom ki, ha ezeknek az embereknek nem felelhetek meg, mert fáj...
- Testileg? - kérdez vissza Suga eléggé megdöbbenve. Tétovázva, nagyot nyelve bólintok rá, amin csak még jobban meglepődik.
- Sajnos túl későn döbbenek csak rá erre, és nehezen, fájdalmasan szabadulok ki az ilyen helyzetekből. A barátnőm... A legjobb barátnőm szúrt hátba és feküdt le azzal a sráccal, akiért én mindent megtettem volna. Csak tárgy voltam nekik, amit akkor vettek elő a szekrényből, mikor unatkoztak és máskor nem keresték a társaságom... Az apám pedig, egy igazi seggfej. - nevetek fel kínomban és megtörlöm az előtörő könnyeimet.
- Hidd el, nem csak a tiéd. - pillant rám mosolyogva JeongGuk. - Annyiszor elképzeltem már, hogy csak... csak azért rá gyújtom a szaros házát, hogy megtudja mennyit szenvedtem a farka miatt, amit képtelen a gatyájába tartani...
- Utálom az apám. - vágja közbe Jimin. - Mióta lelépett és cserben hagyta anyát, a nagyapám miatt, nem keres... Megígérte és nem tette meg. Évekig voltam egyedül. Senkim nem volt és senki se voltam, csak a nagyapámba bízhattam és... félek, mert bármelyik pillanatban meghalhat a betegsége miatt. Egy ideig csak ő volt nekem, senki másom. Nem hittem el, mikor lassan közeledni kezdtek az emberek felém és én lelkileg megtörtem. Fájt vissza kapni a régi barátimat, és fájt szeretni őket. Fáj szeretni őket...

Jimin szemszögéből:

Az este hamar eltelik. Főleg az a része, mikor mindenki elmondta mitől fél és ki is ő. Olyan hihetetlen, hogy mindenki ennyire megnyílt a tűz mellett és őszintén beszélt. TaeHyung fél a drogfüggőségtől, mert nem tudja letenni azt amit szed, ahogy SeokJin fél, hogy a városban kell maradnia mint üzletember és nem teheti azt amit akar. YoonGi pedig retteg attól, hogy talán meleg és, hogy a szülei soha nem lesznek képesek elfogadni azt ha ez tényleg igaz. Annyira hihetetlen, hogy mindenkinek ilyen félelmei vannak... Hihetetlen...
A gondolataimba merülve csak az ölembe pihenő könyv hagyja, hogy alibikánt használjam. szerencsére elég hamar sikerült beérnem a fürdőbe, így elsők között zuhanyozhattam le, hogy mihamarabb a pizsamámba bújhassak és elfoglalhassam a nyughelyem. Időnként pillantok fel az ágyon beszélgető lányokra, még EunJin időnként ajándékoz meg a kedves mosolyával, amit ha sikerül elcsípnem gondolkodás nélkül viszonyozok. Ha abban a pillanatban mikor beszélek HoSeok nem okoz pánikot, talán ott helyben elmondtam volna neki mit is érzek iránta, de a siklós incidens ezt nem hagyta. Olyan könnyű lett volna, csak úgy kiengedni az ajkamon, hogy mindenki tudhassa; szeretem őt.
Az érzéseimbe merülve pillantok fel az ajtóra, ahol JeongGuk áll meg és pillant rá a telefonja kijelzőjére, majd beljebb sétál és bezárja az ajtót. Megigazítom a hajam és rá húzom a süsüm, majd az orrnyergemen pihenő vastag keretes szemüvegem. Vissza hajtom a fejem a könyvre és az ismeretlen sorokat kezdem olvasni a fejemre húzott kapucnival. Hozzám lépked és az ágy szélén foglal helyet, ahonnan könnyen túr bele a hajamba felkuncogva.
- Nincs késő az olvasáshoz? - teszi fel a kérdést, majd tisztén hallom magam mögül az ágy nehézkes és öreg, fáradt nyöszörgését, amivel könyörög a rajta fekvőnek, hogy óvatosan helyezkedjen.
- De, de lehet. - zárom be a könyvet, majd hassal fekszel el a matracon, így könnyen felteszem az éjjeli szekrényre a könyvem a lámpa mellé, ami az egyetlen fényforrás a kis szobában. A mozdulatom miatt a lányok is bebújnak a takarójuk alá, mint a jól nevelt kislányok. Magamon hagyva a pulcsit húzom magamra a takaróm és próbálom a lehető legkényelmesebb helyet megtalálni. Még gyorsan teszem rá a könyvem tetejére a szemüvegem, majd a hátamon elhelyezkedve sikeresen megtalálom a tökéletes pozíciót. Fel pillantok a barátomra, aki már rá készülve vár a kapcsoló leoltására, hogy teljes sötétség uralja a közös szobánkat. Annyira élveztem a közös beszélgetést lent a többiekkel és azt is, hogy így nem volt ideje JiHoonnak kísértet históriákat mesélni különféle fekete szemű gyerekekről és... Ne... Abban a pillanatban az orromig se látok és megfagy a vérem. Tisztán hallom a halk gyerek nevetéseket és látom magam előtt őket a sötétben rohangálni. Nem... Csak az agyam szórakozik velem, nincs itt senki. Férfi vagyok, akit nem lehet ilyen könnyen megijeszteni. Az oldalamra fordulok, így JeongGuk ágya alá látok be, ami már sokkal biztonságosabb, így mély levegők közepette hunyom le a szemem és készülök fel az alvásra, mikor motoszkálásra leszek figyelmes. Mint valami lemerülő félben lévő gyerek játék, olyan furcsa cincogás kezdi bezsongni a fejem halk kaparással. Megilletődve és rettegve nyitom ki a szemem, azonban a sötétségen kívül mást nem látok, viszont a hangok állandóak. Kínzó lassúsággal kezdek a telefonomért nyúlni, majd amint megvan felkapcsolom a vakuját és az ágy alá világitok. A szív veresen a duplájára ugrik és halálra rémülök, így egy igazan nőies sikoly szabadul ki belőlem az apró, bajszos egeret látva. Másodpercek röpke pillanata alatt teleportálok fel az agyra JeongGuk melle, aki addigra felkapcsolja a lámpát és a lányokkal együtt kérdően pillant rám.
- Mi a fasz van Jimin? - teszi fel az igen egyszerű kérdést JungKook, de én képtelen vagyok barmit is mondani, csupán kapkodom a levegőt. - Hallod?! A szívbajt hoztad ránk! Feküdj mar vissza és aludj.
- Én oda vissza nem fekszek. - rázom meg vadul a fejem és meg inkább magam alá húzom a lábaimat, hogy az a kis mocsok véletlenül se érjen hozzám. - Ott van lent...
- Micsoda, Jimin? - néz rám meggyötörten EunJin. Úgy érzem, őt már félalomból keltettem fel.
- Egy... Egér...
- Akkor nem Jason vagy Freddy az. Szóval feküdj szépen vissza, nem fog megenni. - fekszik el az ágyán JeongGuk, de én nem mozdulok.
- Utalom az egereket. Ezert akartam mindig macskát. Én vissza nem fekszek oda! - közlöm a környezetemmel igen határozottan.
- Az csak egy egér...
- Akkor cseréljünk helyet, Jeong nagyszájú. -vágom hozza a mondatom.
- Én..  Én biztos, hogy nem fekszek le a földre. - forgatja meg a szemet. - Most mondjam azt, hogy maradj itt és aludj egy agyban velem?
- Egy igazi barát ezt tenné. - kuncog fel ChaeYoung. - Nem vagytok melegek, mi több legjobb barátok vagytok, akkor meg nem mindegy, hogy egymáshoz bujtok vagy nem? Az egeret elkapjuk holnap és elintézzük, vagy majd tesznek róla a siklok.
- Igaza van. - helyeseli a lány szavait EunJin, apró mosollyal az arcán. Két óriási ásítás között igazítja meg a kócos haját, ami a szájába lóg. - Nem fogtok bele halni.
Fel szemmel pillantok JeongGukra, aki elég sokat habozik, majd bele egyezően helyezkedik közelebb a falhoz. Elmosolyodok és félve kapkodom fel lentről a párnáimat meg a takarom, majd elhelyezve mar be is fekszek melle.
- De ezt... Senkinek nem mondjuk el. Világos? - fordul szembe velem a szűk helyen JeongGuk. Kínosan nézek a szemeibe, majd aprót bólintok.
- Persze...

30. Fejezet: Képtelen vagyok rá

EunJin szemszögéből: 

Már két nap telt el Kiyo incidense óta én pedig próbáltam a lehető legkevesebb emberi kommunikációt végezni. Leginkább csak feküdtem és minimális kapcsolatteremtést követtem el bárkivel is, aki fel hívott, vagy üzenetet írt.  Senkivel nem volt kedvem többet beszélni, mint négy perc. 

Próbáltam teljesen kiverni a fejemből mindent, és csak a tanulásra koncentrálni, azonban akármeddig ültem a jegyzetek, meg a könyvek felett semmire nem jutottam, valami elterelte a figyelmem. Sokszor Kiyon járt a fejem, de volt amikor azon a pár napos bulin és az is előfordult, hogy a srácokon agyaltam. Hallottam Jimin kéztöréséről, amit hihetetlennek tartok. Képtelenség, hogy beverte az asztalba és eltört két ujja. Biztos más is történt, csak nem meri elmondani nekem. vagy nem akarja. Aggódok miatta, mivel az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedik és egyre jobban féltem. Vajon ezek után eljön NamJoonhoz? Ha ő menne... Én mindenképp elmennék, de nélküle nagyon üres lenne, akárcsak JeongGuk nélkül. Talán jó kikapcsolódás lenne mind a hármunk számára, ugyanakkor SeokJin is jönne, így tudnánk még beszélgetni.
Negyedszerre kezdek bele a történelem könyvem lapozásába, de egy kukkot nem jegyzek meg belőle, csak a képeket, valamint oldalszámokat. Kezdeném előröl az egészet, de a telefon megzavarja a békés lapozgatásomat. Kepeszkedve nyúlok az íróasztalomon csörgő telefonomért, amit a kezembe véve Jin neve fogad. Fogalmam sincs meddig hagyom csörögni az ölembe ejtve a mobilom. Fel kellene vennem, igaz? De mit akarhat? Végül rá veszem magam és a fülemhez emelem a készüléket, ahonnan halk motoszkálás hallatszik.
- Szia. - szól bele határozatlanul, ami eléggé meglep. Általában nem ilyen a hanglejtése, sokkal dominánsabb és merészebb azonban most...
- Szia. Minden rendben?
- Mi? Ja persze. - nevet fel enyhén kínosan. - Dehogy is, csak... Féltem, hogy nem akarsz beszélni velem. Ennyi az egész. Az eset óta nem igazán beszéltünk és szerettem volna hallani a hangod, hogy tudjam jól vagy-e. Szóval, jól vagy?
- Persze. - mosolyodok el, majd szinte tudat alatt simítok végig a saját karomon, amivel a telefont tartom. - Igazából nem az rázott meg és kavart fel, hanem a rendőr. Elég nyomulós volt és kikészített. Próbálom elvonni a figyelmem, de nem megy, csak ez az egész kattog a fejemben. Istenem... nem akarlak ezzel fárasztani.
- Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy ezeket elmondod, valamint... Pont emiatt kerestelek. Nem lenne kedved elmenni valahová? Hátha sikerül kicsit elvonnunk a figyelmed.
- Nem tudom Jin. Nincs kedvem emberek közé menni, jobb a négy fal között. - fordulok le az ágyról, ahonnan lassan állok fel.
- Akkor... Miért nem jössz át? Csinálnék valami ebédet, vagy vacsorát. Elég jó vagyok a konyhában. Bármit szívesen megcsinálok neked, vagy együtt csinálhatnánk.
- Rendben. Benne vagyok. - nevetek fel. - Csak ne kelljen főznöm. Rettenetesen béna vagyok.
- Oké. - kacag fel jó kedvűen ő is. - Üzenetbe leírom a címet és a menüt.
- Alig várom. - indulok a fürdőbe. Rám fér egy kis kikapcsolódás végre. Talán másra is tudnék majd gondolni, nem pedig erre az egészre. Kitisztítom a fejem és talán még arra is rá veszem magam, hogy elmenjek NamJoonhoz.

Jimin szemszögéből:

Meredten szemezek a forgószékemen ülő JeongGukkal, aki az arcán egy kajla mosollyal szórakozik a matekkönyvemmel az ölében. Próbálom magam feldolgozni a témától teljesen eltérő váratlan kérdését. Nem mintha annyira hihetetlen lenne, csupán furcsállom, hogy a négy falon kívül, kettesben akar velem programot csinálni.
- Nos? - szólal meg pár perc elteltével. - Ezt gyorsan befejezzük és elmegyünk vásárolni. A plázában sok pipi szokott lenni. Kicsit kikapcsolunk, vásárolunk neked új cuccot és végre elmész a kontaktlencsédért. Talán másra is fogsz gondolni mint EunJin... - teszi le az asztalomra a könyvem. A kijelentésére nagyot ugrok és teljesen zavarba esek. Ennyire érezhető...?
- Én... Másra is szoktam gondolni... - hajtom le a fejem és a begipszelt kezemet kezdem nézegetni. Ez is miatta van... Ha nem idegesítem fel magam, akkor...
- Most is! - szól rám. - Jimin, te folyamatosan EunJinre gondolsz és hagyod, hogy azzal a dísz fasszal legyen? Ne csináld már!
- Ne hívd így SeokJint. Ő igazán kedves és nem az ő hibája, hanem az enyém... Minden tanácsot én adtam neki, magam ellen dolgoztam, vagyis...
- Várj! Te adtál neki tanácsot? Mivel kapcsolatban? Életedben nem randiztál, csókolóztál, vagy szexeltél. Mégis milyen tanácsot adtál egy ilyen srácnak, aki rohadt népszerű a csajok körében? Hogyan okoskodjon zárt helységben? Vagy esetleg... Mit csinálj, ha kínos helyzetbe akarod magad hozni? - nevet fel kínosan.
- Hogy... hova vigye EunJint... Baszki. Akkora idióta vagyok, JungKook. - túrok az épp kezemmel a hajamba. Hosszan engedem hátra a kezem, még a tincseim vissza nem zuhannak a homlokomra.
- Nem hiszem el... - rázza meg a fejét. - Te szerelmes vagy belé... Igazam van? - csorbul el a hangja és vissza ereszkedik a székembe. Rá emelem a tekintetem, így az ajkamra harapva bólintok egy aprót. Végképp ledöbbentem, még a száját is eltátja, azonban nem mond semmit. Miért érzem, hogy ez neki is nehéz, hogy őt is nyomja valami, amiről nem akar beszélni?

- Te is... Te is szereted...? - kérdezem meg félve, mert ismerem mennyire robbanékony természetű. Először tétovázik és lesüti a szemeit. - Mond el. Tudni akarok, hogy te is azt érzed-e amit én.
- Igen... Azt érzem Jimin-sshi. A mellkasom szét akar robbanni és minden gondolat fáj, ami róla szól, mert tudom, hogy ő rám soha nem fog így gondolni és szép lassan kezdek beletörődni. Muszáj lesz úgy szeretnem, hogy mással boldog, mert nekem az jelentené az igazi örömöt. Pedig hidd el... Semmi kép nem akarnám mással látni, de ha boldog az nekem bőven elég, csak soha többet ne sírjon. Főleg ne miattam és a tetteim miatt.
Lemerevedve figyelem minden szavát. Életemben nem hallottam még így beszélni. Ilyen nyíltan és... tisztán, de ez mindennél őszintébb volt. Talán ő még nálam is jobban szereti, de tudja, hogy soha nem lesz az övé... mégis beletörődött.
- Én... soha nem leszek képes elfogadni, hogy mással van. - lábad könnybe a szemem, mire az ágyra dobom a vastag keretes szemüvegem, majd az alkarommal törlöm le a könnyeimet. - És képtelen vagyok nem szeretni! - kezdek végül hangos sírásba a karomba bújva. Soha nem zokogtam még így senki előtt se, főleg nem előtte, aki anno fél éve mindennapos könnyeket váltott ki belőlem. - Képtelen vagyok!
- Shii... - érzem, hogy lesüllyed mellettem az ágy, majd izmos karok fognak szoros ölelésbe, ami csak még hangosabb sírást vált ki belőlem, pedig épp meg kellene nyugodnom. - Na... Chimchim... Nyugodj meg, jó...? - húz közelebb magához elég erőszakosan, így szinte a nyakába fúródik az arcom, közben pedig a hátamat simogatja. Talán a zavartság váltja ki belőle, de teljesen abba marad a sírásom és a drága kölni illata tölti meg a tüdőm, ami eléggé tetszik. Nem JeongGuk nyaka, hanem a parfüm elég macsós illata. - Lenyugodtál? Kezd buzissá válni ez az egész... És csikized a nyakam az orroddal.
- Sajnálom. - hajolok el tőle. - Köszönöm...
- Azt, hogy össze bújtunk? - nevet fel. - Ne várd, hogy rád vessem magam.
- Nem is várom. - mosolyodok el halványan. - Nem tudtam, hogy ilyen vagy. Jól esett...
- Jó, de ne híreszteld. - kócolja össze a hajam végül. - Na irány. Veszek neked pár cuccot, hogy jobb kedved legyen. De előre szólok, hogy a számlám végleges, szóval csak okosan nézelődj.
- Mi?! Nem! - rázom meg a fejem. - Mehetünk, de én fizetem a saját dolgaimat, nem te. Nem várom el, hogy dolgokat vegyél nekem.
- Muszáj felvidítanom a kis kurvám. - nevet fel gonoszan, majd hozzám vágja a szék hátuljáról a pulcsim. - Meg amúgy is... Sok dolgot kell még megbocsájtanod nekem és ha miattam jobb kedved van, enyhül a lelkiismeretem. Szóval öltözz és menjünk, mert még cigit is kellene vennem. - lép az ajtóhoz.
- Köszönöm, Kookie. - húzom magamra a cipzáros bő pulcsim, ami eléggé felmelegedett, mert JeongGuk már négy órán át neki dőlve tanult.
- Ne hívj így. - dörmögi  el fel rántva az orrát, de tisztán érzem, hogy tetszik neki a becézés, mert ezt senkitől nem kapta eddig meg.

- És ő? - mutat ki a kocsija szélvédőén JeongGuk, még a másik kezében a szaftos hamburgerét tartja és a szájába nyomja. - Nem rossz, nem igaz?
Alaposan mérem végig a kocsi előtt jó pár méterre elhaladó magad, világos barna hajú, frufrus lányt, aki a csípőjét ingatva halad el egy szűk szoknyában. Keskeny csípő és vékony lábak, már szinte túl véknyak. Az egész lány rettenetesen sovány, de az arca szép.
- Az arca helyes, de szerintem nagyon vékony. Nem az.. esetem. - kapok be egy sült krumplit. - Neked bejön, igaz?
- Szeretem, ha véknyak. Szépen vonaglanak szex közben. - törli meg a száját. - És a másik ott? Ő már formásabb, kerekebb a popója. - kuncog fel jó kedvűjén. Alaposan mérem végig és picit nyelek a fenekére érve. Tényleg feszes és kerek. Azonban, hirtelen ér, akár egy villámcsapás a furcsa érzés. Hasonlít EunJinre... - Basszus Jimin. Ne már. Te folyton EunJint keresed mindenkiben. És... ez ő. - hallgat el hirtelen és bennem is megfagy a vér. Szent ég! Én megkukkoltam az egyik legjobb barátom fenekét! - Mit keres itt?
- N-Nem tudom... - rázom meg a fejem. Lejjebb csúszunk az ülésünkben, így csak éppen látjuk, ahogy egy nagyobb szatyorral a kezében indul meg a parkoló egyik felébe még a telefonján beszél valakivel. Az édes bársony szerű mosoly az arcán, mellyel annyira gyönyörű... Olyan felszabadult és szép... - SeokJinnel beszélhet... Nagyon mosolyog. - ülök feljebb, ahogy eltűnik a látóteremből. Szinte a nyálamat csorgatva követem egészen az autójáig, amibe beszáll, majd távozik a parkolóból. Mind ketten hangosan sóhajtunk fel kicsit megkönnyebbülten. Eszméletlen csinos volt, biztos Jinnel találkozik, mert különben nem lenne így felöltözve.
- Nem tetszik ez az egész. - jegyzi meg JeongGuk, még felül. Előkeresi a cigarettás dobozát, majd feszülten gyújt rá egy szálra. - Miért pont SeokJin? Jó... Klassz srác. Izmos meg vicces, de akkor is. Annyira nem EunJin esete.
- Hozzád jobban illene... - pillantok a kezében lévő bagóra, de végül csak hosszan sóhajtok. - Nekem álmodoznom se kellene róla...
- Hidd el Jimin. - lélegzi be a füstöt, majd a fejét hátra billentve fújja ki. - Melletted eltudnám képzelni...

EunJin szemszögéből:

Kipattanva a kocsiból parkolás után azonnal az emeletes ház felé veszem az irányt, hogy felmenjek a harmadikra. A szatyorral a kezemben indulok meg a lift felé az épületben, amit SeokJin kért a vacsorához. Izgatottan lépek be a szűkös fülkébe, ami nagyon rendezett, bár érthető, mivel ezen a környéken nagyon drága lakást bérelni, vagy éppen venni, szóval érthető ez a tisztaság. Jin nem hazudott, mikor azt mondta, hogy az apja megválogatja hol él. Ez az épület modern és gyönyörűen rendbe van tartva, szinte tükrözi SeokJint.
Lassan ér fel a lift, majd áll meg az emeleten, és szinte azonnal Jinnel találom szembe magam, aki mosolyogva fogad engem. Meglepetten lépek hozzá és ölelem meg, azonban mielőtt bármit is mondhatnék neki ő hamarabb szólal meg.
- Láttam a kamerán, hogy megérkeztél. - enged hátrébb magától, majd jó alaposan végig mér, amit nem tudok tőle rossz néven venni. - Örülök, hogy ide találtál. - veszi ki a kezemből a szatyrot. - Ezt pedig azonnal vissza fizetem. - indul meg, de maga előtt enged be a lakásba, ahonnan halk zene szól. Ámulva pillantok szét a cipős szekrényen, valamint a fogason, ahol több pulóver és kabát is lóg, de pár hely ki van hagyva. Látszik, hogy négyen élnek itt.
Illedelmesen veszem le a cipőm és egymás mellé helyezve teszem a többi mellé, hogy kényelmesen elférjünk. Mielőtt tovább mehetnék mellém lép és leemel a polc tetejéről a puhának tűnő papucsot.
- Nehogy megfázz. Még nem megy a padlófűtés. - kuncog fel. - Lassan hozzá kezdek a főzésnek, de te előtte mosd meg a kezed. Nem lenne jó, ha valami fertőzést, vagy betegséget össze szednél, szóval gyerünk. A folyosó végén van. Jobbra pedig a konyha. szembe vele pedig a nappali, szóval nem fogsz eltévedni. - siet a konyhába, hogy kipakolhasson. Én is így teszek. A padlót figyelve sietek a fürdőbe. Amint belépek kellemes menta és orgona illat csapja meg az orrom. Elmosolyodva pillantok körbe a hófehér zárt, csempés térben. Minden csillog villog és egyáltalán nincs kupi, ami eléggé meg lep, mivel két tinédzser srác is használja, bár gondolom SeokJin édesanyja rendet tart itt, vagy ha nem is ő akkor valamelyik bejárónő, vagy komornyik. Bár... Nem hiszem, hogy egyik is járna-e ide.
A csaphoz lépek, aminek a peremén fogkefék és kis poharak vannak szépen elhelyezve a szappantartó mellett. Mosolyogva mosom meg a kezeimet, közben pedig magamat nézem a tükörbe, majd amint szárazra töröltem a kezem megigazítom a hajam. Lassú léptekkel indulok a konyhába a kényelmes papucsomban. Befordulva a kis helyiségbe sötét és világos színek lepnek meg. Alaposan mérem végig a beépített hűtőt és mikrosütőt a sötét fa konyhapultba, melynek a tetején fehér kőtábla van. Pár méterre a falhoz épített pulttól egy külön álló rövid bárszékes pult van, ami mögött széles vállak tündökölnek. Eddig fel se tűnt, hogy SeokJinnek ekkora vállai vannak... Igazán férfias.
Halk léptekkel közelítem meg, majd mellé lépek és mosolyogva figyelem a kezei munkáját, amik a húst szeletelik, majd a lábasba helyezi el őket.
- Jól néz ki. - szólalok meg, és váratlan módon megrezzen a hangomra. - Megijesztettelek? - kuncogok fel hangosan.
- Túlzottan koncentrálok. - nevet fel ő is. - Remélem finom is lesz. Bár eddig nem volt még rá panasz.
- Most se lesz, ugyanis éhen halok.
- Nem akarlak elszomorítani, de ennek még kell egy kis idő. - fordul felém, miközben megtörli a kezeit. - Remélem nem sietsz.
- Van időm. Legalább addig tudunk beszélgetni, ha csak... - tanulmányozom meg az előkészített kaját, ami hatalmas mennyiség kettőnknek. - A szüleid haza jönnek? Vagy az öcséd?
- Egyikük se fog. Apa üzleti úton van, szóval legkorábban jövőhéten jön haza, anya munkatársaival van valami céges bulin. Az öcsém pedig... Fogalmam sincs, de ahogy ismerem nem ér haza tíznél korábban.
- Nem? Hány éves? - nézek rá kérdően.
- Tizenhét lesz... Annyira nem érdekli semmi, csak a csajok és az ivás. Anya bármit mond neki, leszarja, aztán csodálkozik, ha apa kiakad, ha haza jön egy hónapban kétszer. Annyira tud idegesíteni a viselkedése, pedig már lassan felnőtt ember. - fújtad dühösen. - Ahelyett, hogy dug és vedel csinálhatna valami értelmeset ide, de ő...
- Ne húzd fel magad. Inkább... Mond mit segítsek. - mosolygok rá kedvesen. - Ha mondod mit csináljak, akkor talál segítek neked, de a minősége és az íze csak rosszabb lesz tőle.
- Ugyan már. - kuncog fel kicsit felszabadultabban. - Szeleteld össze a répát, nagyjából fél centisekre. Menni fog?
- Természetesen, szakács úr!
Vidám hangulatban telik az idő még mindent megcsinálunk a vacsorához. Elegánsan terítünk meg a bárszékek előtti pulton, még gyertyát is gyújt, hogy hangulatosabban teljen a vacsora. Egy üveg bor társaságában fogyasztjuk el a kiadós vacsorát, amit ketten alkottunk és nem is lett annyira rossz. Evés után bevállalom a mosogatást, még ő elpakolja a maradékot.
- Ízlett? - lép mellém, még megtörlöm a kezeimet, hogy ne csepegtessek össze mindent.
- Igen. - Nem lett olyan vészes.
- Túlságosan lehúzod magad. Hidd el. Életemben nem ettem még ilyen finomat. Minden tökéletes volt. Remélem, megfogjuk ismételni valamikor, mert örülök, ha veled lehetek.
- Én is örülök. Rám fért, hogy kikapcsolódjak és ebben a két órában teljesen sikerült, neked köszönhetően. Épp ezért is akarom tudni, hogy jössz-e NamJoonhoz.
- A tanársegédhez? Meghívott, de még nem döntöttem el, de ha mész, akkor én is. Gondolom Jimin és JeongGuk is megy. - támaszkodik háttal a pultnak.
- Igen. Vagyis azt hiszem igen. - bólintok kicsit, majd felkuncogok, ahogy kiszúrom a szája felett lévő kis maszatot. A mosolya azonnal eltűnik és ijedten pislog rám. - Maszatos vagy. Bele nyaltál a szószba?
- Lehet. - törli meg magát, de a kis krém folt továbbra se tűnik el róla, csak még csintalanabbul szemez velem. - Most?
- Majd én. - kerülöm meg, mire ő utánam fordul. Letépek egy szalvéta darabot, és közelebb lépek hozzá, így törlöm le az arcáról a makacs szószt. - Kész is. - pillantok fel a szemébe.
Szinte minden megszűnik körülöttünk és megindulunk egymás felé, mint a kocsiban múltkor. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az ajkaink össze érjenek. Lágy, kellemes csókot lehet a számra, még teljesen magához húz a derekamnál fogva. Kénytelen vagyok a nyakába karolni, ami hatására a csókjai bátrabbak lesznek és sokkal nagyobb mozdulatokkal birtokolja az ajkaimat. Forró levegőt lehelünk egymás közé a heves csók csatában, ami egyre vadabb és intenzívebbé válik, de végül nem bírjuk ki azzal a csekély levegővel, ezért szétválunk. Halk lihegések közepette tartjuk a szemkontaktust, de nem epekedek az ajkáért. Nem kívánok többet, csak tiszta levegőt és a saját nyálamat.
- Mi lenne, ha... A szobámban folytatnánk... - suttogja az ajkamra az édesen csengő szavakat, ami hatására teljesen megborzongok.
- Jin... Kicsit túl gyors vagy... - simítok végig a karján. - Nem... Nem állok rá készen... - suttogom el halkan.
- Ez ciki, SeokJin. - hallok meg egy idegen hangot és hirtelen fordulunk felé. A konyha ajtajában egy elég magas, vékony srác áll, bő pulóverben, zsebre tett kezekkel. Az arcán kis gúnyos mosoly pihen, az amúgy unalmas és bamba tekintet mellett. Alaposan méreget minket a világos fürtjei közül. Valószínű ő Jin öccse. Az arcvonásai rettenetesen hasonlítanak rá. - Neked soha nem jön össze ez a lányokkal. Rosszul csinálod.
- Még csak fél nyolc. Miért vagy itthon? - sóhajt hosszan a mellettem álló magas fiú.
- Nem volt kedvem maradni a többiekkel. Ezért haza jöttem. Ő a barátnőd? - sétál beljebb.
- Öm... - pillant rám, bár jelenleg nekem is teljesen zavarodott az egész. A barátnője lennék? Nem hiszem, hogy az vagyok, vagy bármi is. Csak egy csók volt... Bár... fogalmam sincs...
- Mit is gondoltam. - nevet fel gúnyosan és elő keresi a maradékot a hűtőből.
- A barátnője vagyok. - vágom rá indulatosan. Hogy tud egy ilyen tapló így beszélni a saját bátyával? Semmi tisztelet nincs benne SeokJin iránt! Ez a kis hálatlan mocsok... - Talán zavar?
- Nem... - válaszolja teljesen ledöbbenve. - Én nem gondoltam, hogy egy ilyen jó csaj...
- Te csak ne hívj jó csajnak. Majd a pöcsöt növesztesz magadnak. Ameddig még kis csajokat húzol a bátyád kocsijába rám se nézz. Értetted? Máskor tanulj meg tisztelettel beszélni a saját bátyáddal, vagy éppen velem. Örülj, hogy nem pofozlak fel azért, amit mondtál és ahogyan nézel rám.
A kis monológomra mind két fiú ledöbbenve mered rám, azonban a fiatalabbik picit bólint, majd a kezében a maradékkal eltűnik az egyik szobában. Hosszan fújtatok és SeokJin felé fordulok, aki lassan mosolyodik el és ölel magához. Elveszve az ölelésében csak egy dolgon tud kattogni az agyam. Vajon az a két kis hülye jól van...?

Ahogy ígértem itt egy kis meglepetés! A három barát szobája lemodellezve! Sok munka volt velük, szóval remélem tetszik majd nektek. Szobák!

Szobák

EunJin 

JiMin

JeongGuk

Szobák: EunJin

Szobák: JiMin

Szobák: JeongGuk

29. Fejezet: Hogy tudlak így szeretni?

EunJin szemszögéből:

Szótlanul ülőnk egymás mellett a rendőr-kapitánnyal, aki nagyon koncentrál a vezetésre, és a rendőr rádió folyamatos híreire. Lassan kezd engem idegesíteni a folytonos jelentés és szám variációk elmondása. Hosszan fújtatok, mikor végképp be telik a pohár, és az ablakba könyökölök. Remélve, hogy mihamarabb haza érünk. 

- Idegesít? Sajnos nem kapcsolhatom ki. - sóhajt ő is hosszan és kicsit halkít rajta, majd rá pillant. - Tudod mik a számok? 

- Nem egy pisist fuvaroz haza, mert meglátta nyolc óra után kint csavarogni... De, nem. Nem tudom. 

- Sokkal egyszerűbb bemondani pár számot, vagy szót még végig mondani, hogy "Halálos fegyverrel való erőszak. Szóval, ha egy fegyverrel rendelkező személyről kapunk jelentést, akkor azt halljuk, hogy négyszáztizenhét. Sokkal egyszerűbb és életeket mentenek. - ecseteli nekem, mire én megforgatom a szemem. - Nem vagy valami lelkes... 

- Majdnem öngyilkos lett a szemmel láttára az egyik barátnőm... Fegyvert emelt rám, mert megijedt. Nem véletlenül nem vagyok túl lelkes... 

- Szóval fegyvert emelt rád is. Mikor? - néz rám azonnal. 

- Istenem... Békén hagyna még haza nem érünk? Így úgy is csak a felét fogná fel annak, amit mondok. A végén nekem is jelentenem kellene önt egy kétszáznyolcvannyolc-as kóddal... - nézek rá elég mérgesen, amire azonnal meglepődik és nagyokat pislog maga elé. - Nem vagyok olyan hülye mint hitte...
- Akkor miért mondtad, hogy nem tudod?
- Mert tudtam, hogy így is, úgy is elmagyarázza. - sóhajtok hosszan. - Így legalább fontosnak érezte magát és másról is beszélt, mit a ma történtek.
- Borzalmas személyiséged van... - vesz mély levegőt és idegesen lazít a nyakkendőjén, hogy kényelmesebben érezze magát. - Hosszú távon elég kellemetlen...
- Pedig csak hét perce van velem össze zárva. Ha nem akaratos és megérti amit mondok, vagy elfogadja, akkor én is normálisan fogok viselkedni.
Amint lefékez a kocsi, majd végül leparkol, így sikeresen előtte szállok ki és csapom be a kocsi ajtaját. A bejárati ajtóhoz megyek nyomomban a rendőr kapitánnyal, aki szinte azonnal jegyzetelni kezd, pedig még csak a ház bejáratánál állunk. A szemeimet megforgatva nyitnám ki a zárt, de az nem fordul tovább. Szóval anya itthon van... Valószínű felhívták, hogy mi történt a suliban, és mivel elég fontos vagyok neki az utóbbi időben, így haza sietett.
Mély levegőt veszek és mindenre teljesen felkészülök, ami az ajtón túl várhat rám, majd lassan nyitok be, ahol szinte azonnal anyával találom szembe magam. Amint belépek a szűk előtérbe azonnal a nyakamba omlik és úgy ölel magához mint még soha. Szinte szét nyom a nagy erejű szeretetével, de még is annyira jól esik tőle ez a szeretet. Érzem, hogy fontos vagyok neki... Mindennél fontosabb...
- Hallottam mi történt... - suttogja a fülembe. - Ugye nem esett bajod...?
- Nem anya. Semmi bajom. - tolom el mosolyogva magamtól. - Nem történt nagy baj és én is egybe vagyok. - simítok végig a karján, amikor a tökéletes anya-lánya pillanatot a mögöttem álló rendőrkapitány zavarja meg, egy erőltetett köhögéssel. - Tényleg... Anya. - fordulok félig a férfi felé. - Ő Kang KunJae, a Busani rendőrkapitány.
- Örülök a találkozásnak. - nyújtja anya a kezét, amit a férfi viszonoz. - Heo EunMin.
- Szintén. - bólint a férfi. - Szeretnék feltenni a lányának pár kérdést, ígérem nem zavarok sokáig, csak tíz, esetleg húsz percig. - leveszi magáról a zakóját, még én is kibújok a felsőmből, így csak egy trikó marad rajta. Illedelmesen veszi le utánam a cipőjét, majd szépen az enyém mellé teszi, mi több még igazít is rajtuk. Meglepődötten rántom feljebb a szemöldököm, de végül megjegyzés nélkül hagyom a gesztusát, így csak megforgatom a szemem. Lassú léptekkel indulok a nappaliba, azonban anya édesen csengő hangjára vissza kapom a fejem.
- Csináljak egy kis teát? Van hozzá sütemény is.
- Jól hangzik. Köszönöm. - lépked utánam az arcán széles vigyorral a férfi, de próbálok nem tudomást venni róla és leülök a kanapéra, szembe a fotellal, ahova ő telepszik le. A térdére emeli a szabad lábát, így arra pakolja rá a jegyzetfüzetét és folytatja az írást. - Nos... Akkor kezd az elején. Hogyan kezdődött?
Mély, és hosszú levegőt kezdek mielőtt bele kezdenék. Erősen köszörülöm meg a torkom, hogy véletlenül se mondjak olyat amit félre érthetne, esetleg szándékosan rosszul értelmezhetne.
- Az ebédlőben ültünk, mivel... ebédszünet volt. Szinte az egész iskola ott tartózkodik ilyenkor, mivel csak ott van büfé. - a mondatom közben kitartóan bólogat, és írogat. - Szóval... Éppen ettünk, amikor besétált. Nagy volt a hangzavar és... bezárta az ajtót. Nem emlékszem már, hogy hogyan történt, de... gyors volt. Mire észbe kaptam már mindenki a földön feküdt és lemerevedve figyelte őt, ahogy... fegyvert.. fegyvert nyom a fejéhez. - mondom kicsit elbizonytalanodva. Hogy a fenébe eshetett így ki, hogy mi történt...? Ennyire megijedtem volna, vagy mi a fene?
- Ezek után te felálltál és beszélgetni kezdtél vele, igaz? Miről beszéltetek?
- Mindenről. Ami éppen az eszembe jutott abban a pillanatban. A családjáról, a történtekről, amik a napokban történtek. Nagyon kiborult, mikor nem olyan rég az osztálytársai lefényképezték az öltözőbe meztelenül és a kép bejárta az egész iskolát.
- Szóval valakik lefényképezték őt meztelenül, de ő nem jelentette az esetet. Miért nem tette? Ez személyiségi jogok megsértése. Te nem ajánlottad neki, hogy forduljon a rendőrség felé? - szegezi nekem a kérdést, mire végig fút a hátamon a hideg és csak most realizálódik bennem, hogy semmit nem tettem az ügy érdekébe, csak saját dolgommal törődtem...
- Nem... Sajnos, nem jutott az eszembe és mi nem is vagyunk annyira jóba. Csak beszéltünk párszor, de nem gondoltam rá, hogy mit kellene tennie. Rosszul is érzem magam miatta, hogy nem törődtem vele.
- Értem. Utána?
- Tovább beszéltünk és felé indultam, ilyenkor emelte rám a fegyvert, hogy távol tartson magától, de... Nem akart bántani. Épp ellenkezőleg. Túl mocskosnak, rossznak érezte magát, így nem engedett közel magához. Elmondta, hogy megerőszakolták.
A kijelentésemre azonnal kihúzza magát és megáll az írással. Hitetlenkedve néz rám nagyra nyílt szemekkel várva, hogy mikor folytatom. Azonban nem megy. Muszáj nagy levegőt vennem, hogy ne hulljak szét és továbbra is használható legyek.
- EunJin, kérlek folytasd. Ez egy elég lényeges információ. Mondta kik voltak? Látta az arcukat?
- Azt... Azt mondta... nem emlékszik hányan voltak. Látta mindenki arcát, de képtelen vissza gondolni rájuk. Csak... az... az jár a fejébe, hogy hallja a srácokat, de nem beszélni, csupán a nyögéseiket. A karja... és... a bőre... lila. Tele van sebekkel. - simítok végig a karomon, még szép lassan feláll a szőr a hátamon, valamit a karomon. Már csak belegondolni is borzalmas ebbe az egészbe.
- Ez egy elég erős lökés lehetett, hogy ezt az egészet beindítsa a lány fejébe. - vesz ő is mély levegőt, majd nehezen írja le az előbb elhangzott borzalmakat. - Talán ezek lehetnek enyhítő körülmények.
Ezen a mondaton megakadok, és elfelejtek levegőt venni.
- Enyhítő... Enyhítő körülmény...? Az, hogy megalázták és megerőszakolták ki tudja hányan? - állok talpra és idegesen kezdek fel-s alá járkálni.
- Az is lehet, hogy csupán egy emberről beszélünk, csak ő képzelte többnek. Kérlek ülj le és nyugodj le. Folytassuk nyugodt körülmények között.
- Hallja amit mond?! - fakadok teljesen ki. - Beképzelte magának? Hogy a fenébe mondhat ilyet egy felnőtt férfi? Ebben az egészben Kiyo az áldozat! Húzzon el innen... - túrom hátra a hajam, hogy véletlenül se lógjon az arcomba, mert jelenleg képes lennék puszta kézzel kitépni, ha tovább idegesít.  Vadul kezd forogni velem a világ, még teljesen rosszul leszek, kicsit el is kap a hányinger. - Nincs már mit mondanom. Menjen el. Most.
Belátja, hogy nincs miről tovább beszélnie. Bezárja a kis füzetét, majd talpra erőlteti magát és magamra hagy a nappaliba. Idegesen ülök vissza a fenekemre és borulok rá a térdeimre, hogy lenyugodjak. A hatalmas csendben tisztán hallom anya és KunJae hangját a konyha irányából, de valahogy most nem tud érdekelni, hogy fel is fogjam miről beszélnek. A telefonom rezgése húz vissza a jelenlegi jó pár perces zárlatomtól. Érdeklődve emelem fel a felsőtestem, hogy megleshessem kitől és milyen üzenet jött. Meglepődötten futom át a pár soros üzenetet, amint a tanársegéd, Kim NamJoon küldött.

Jimin szemszögéből:

Amint haza hoz JeongGuk, azonnal vár a egy elég hosszú beszélgetés anyával, aki a hangját emelgetve von kérdőre, hogy az elmúlt húsz percben miért nem vettem fel amikor hívott. Bevallva az őszintét, nem akartam, hogy TaeHyung vagy JeongGuk hallja az anyával történő beszélgetésem, amiben biztos arról kérdezett volna, hogy jól vagyok-e. Már elértem, hogy TaeHyung ember számba vesz a barátom mellett, és ezt nem akarom elrontani, azzal, hogy hülyének állítom be magam.
Az anyával történő kisebb veszekedésünk után, nem bírja ki és úgy kezd babusgatni, mint egy kis babát. Vicces, de bevallom eléggé élveztem, hogy szinte megetetett, majd kakaót csinált nekem, hogy elfelejtsem a történteket, amik nem is kavartak fel annyira, csak EunJin. Miért kell neki hősködnie...? Bele pusztultam volna, ha bármi baja éri, de még megölelni se tudtam az egész után, mert az a nagyfejű SeokJin közbe avatkozott. Haragszom rá, pedig az egész az én hibám. Ha már az első alkalommal elmondom SeokJinnek, hogy kerülje el őt, mert szeretem, akkor nem kellene így szenvednem miatta, valamint nem kellene gyűlölnöm Jint, aki nagyon kedves volt velem. Csak magamra lehetek mérges, mert egy gyáva nyúl vagyok, aki képtelen elmondani az érzéseit.
A táskámat az ágy lábához hajítom, végül pedig az éppen békésen alvó Maxie mellé ülök. Fél mosollyal az arcomon pillantok a fényesen, fehér szőrére és a kis pocakjára, amit az ittléte alatt növesztett magának. Úgy érzem túl etetem, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne adjak neki enni ha kér, akkor is, ha már előtte kapott. Óvatosan simítok végig a fején, mire kinyitja a hatalmas szemeit és nyugtalanul néz fel rám, amiért felkeltettem az igazán mély álmából.
- Bocsi. Nem bírtam ki. - vallom be neki a tettem, de ő ezt csupán egy hatalmas ásítással, valamint dorombolással reagálja le. Legalább nem haragszik rám, aminek felettébb örülök. - El kellene neki mondanom, igaz? De hogyan...? Kezd elegem lenni abból, amit érzek iránta. - fekszek el a hátamon és a fehér plafont kezdem bámulni, majd lehunyom a szemem és az oldalamra fordulva húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz.
A levegő vételem lelassul és tisztán érzem, hogy a mellkasomban történő lüktetés is alább hagy, ahogy teljesen ellazulok, és próbálom kitisztítani a fejem a gondolatoktól. Talán pár pillanatig sikerül is, de újra elkezdik megtölteni az agyam a zavaros gondolatok. Mi lenne, ha elmondanám és ő viszonozná amit érzek...? Össze jönnénk? Megcsókolhatnám...? Vagy, ha vissza utasít? Tönkre tenném a barátságunkat és azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Kockáztatnom kellene? Félek a következményektől és attól, amit mondani fog. Olyan gyávának születtem...
Végre sikerülne elszundítanom, mikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nehezen halászom elő a farmerom szűk zsebéből a készüléket és lesem meg, hogy ki írt. Magasra szökik a szemöldököm NamJoon nevét látva, így azonnal felülök és elolvasom amit írt. Kicsit értetlenkedve realizálódik bennem a szöveg tartalma, de nehezen sikerül feldolgoznom, ám mielőtt negyedjére is átolvashatnám JungKook neve ugrik a szemembe, így kapásból felveszem.
- Te is megkaptad? - szól bele bármiféle köszönés nélkül a telefonba.
- Igen, ha a meghívásra gondolsz. Nem értem, hogy ezt hogyan gondolhatta a ma történtek után. Én értem, hogy szeretné, ha a végzősök elmennének és a nyaralójában töltenének egy kis időt, de a ma történtek után...
- Nem hiszem, hogy bárki is szívesen menne. - fejezi be a mondatomat. - Bár... Én benne vagyok.
- Te most csak szórakozol, ugye? Mi a fenéért mennél oda? - állok talpra felháborodottan és sétálgatni kezdek fel-s alá. - A többieket úgy se engednék el.
- Tae is jönne, szóval nem lennék annyira egyedül. Rám férne már egy kis kikapcsolódás. EunJinnel a zsíromat is leégetitek a folytonos tanulással, hosszú távon ez már nagyon fárasztó és szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Mi több, gondolom EunJin és SeokJin is eljön.
- Akkor én is megyek. - vágom rá szinte teljesen spontánul, amit azonnal meg is bánok. Anya akkor se engedne el, ha lovagi páncélba öltöztetne és testőröket fogadna. Ezek után kétlem, hogy szabadon mehetnék oda ahova szeretnék, hiába is múltam el tizennyolc.
- Ez elég váratlan volt. Csak EunJin miatt akarsz jönni? - érzem a hangján a döbbenetet, meg valami szinten a gyanakodást.
- Nem akarom, hogy ki hagyjatok a buliból. Én is megyek, mert menni akarok. - már látom magam előtt anya arcát és a fülembe hallom a hangját, hogy azt hajtogatja; nem mész sehová.
- Majd azért beszélj EunJinnel, hogy jön-e. Bár nélküle unalmas lenne az a pár nap a nyaralóba. Baszki még medencéje is van és piát is vesz nekünk. A legjobb fej tanársegéd az egész suliba! - neveti el magát a vonal túlsó végén.
- Mert majdnem egyidős velünk. Megtalálja a közös hangot, és ahogy látom, csak unaloműzésképpen dolgozik az iskolába. Erre a kevés pénzre egyáltalán nincs szüksége. - nyitom ki az ágyam lábánál lévő szekrényt, ahonnan elé veszem a nagyobbik táskám. A látványára azonnal elmosolyodok, valamint átjárják a fejemet a gondolatom, hogy mi fog történni és hogyan fog kinézni a hatalmas nyaraló, ahova két osztály is befér.
- Akkor meg is van kettőnk között a közös hang. - horkant gúnyosan. - Lehet az eltitkolt bátyám.
- Lehet. - bólintok annak ellenére, hogy nem látja. - Figyelj. Leteszem, mert anyával még meg kell beszélnem ezt az egészet.
- Persze. Értem. Majd hívj fel, hogy mit mondott, mert... jó lenne ha te is jönnél. És Jimin. Tudom, hogy neked se tetszik ez az egész SeokJin-es dolog. Láttam és éreztem. Szereted... igaz? - a hangja tompa és gyengéd, talán soha nem hallottam még ilyennek a hangját.
- Mi? - nevetem el kínosan magam, teljesen zavarba esve. - Nem tudom honnan gondolod ezt. - ülök le az ágy végébe. - De akkor még beszélünk, szia. - nyomom ki szinte azonnal a telefont. Félre dobom és a kezembe temetem az arcom. Akkora hülye vagyok...
Hirtelen állok talpra és csapom be a szekrényem ajtaját, majd ököllel ütök bele, ami csak utólag esik le mennyire hülye ötlet. Fájni kezdenek az ujjaim és vele együtt az egész kézfejem. Hangtalanul ordítok fel és a gyomromhoz kapom a fájó testrészem. Több ezer káromkodás ömlene ki a számon, de egy szót se sikerül kierőltetnem. Lihegve esek az ágy szélére és vizsgálom meg a a már megdagadt kezem. Egyszerűen nem hiszem el... Ez rohadtul fáj! Még a könnyem is kiszökik, de anya ordítása nem engedi.
- Jimin! Mi történt?! - hallom az ajtóm elől anya kétségbe esett hangját.
- Csak... Bevertem a kezem és... nagyon fáj! - engedem ki a hangom, így nem bírom ki könnyek nélkül. Anya beront hozzám, még én torkom szakadtából kezdek ordítani az erős fájdalom miatt. Szinte megszédül velem az egész világ és kisebb hányinger lesz úrrá rajtam. Átkarolva vezet le a lépcsőn, majd vázolva papának a helyzetet kezd mentőt hívni, hogy mihamarabb beérhessünk a kórházba.
Mire teljesen észbe kapok az erős fájdalomtól, már a kórteremben ülök az egyik ágyon, az orvos pedig a jobb kezemet gipszeli, még nyugodt hangon kikérdez az esetről.
- Szóval, egészen pontosan hogyan is történt ez az egész? - pillant fel rám, miközben egy újabb csíkot egyenget el a kezemen.
- Véletlenül bevertem, de ezt már mondtam. - szisszenek fel, amint a fájó pontra ér.
- Egy életlen beütéstől nem fog két ujjad is eltörni. - nevet fel ironikusan az előttem ülő szemüveges férfi. Az alkarjával törli meg a homlokát ügyelve véletlenül se kenje össze magát gipsszel. - Édesanyád nincs bent. Igazán elmondhatnád nekem az igazat, Jimin-ah. Nem árulom el neki.
- Csak... bele ütöttem a szekrényem ajtajába. - vallom be eléggé megszégyenülve. A fejemet előre billentem, hogy a lehető legkevesebbet lássa az arcomból, ami mint egy paradicsom vörösödik el percről percre egyre jobban. - Túl ingerült lettem. Nem szokott ilyen előfordulni.
- Biztos egy fiatal hölgy van a dologban. - áll talpra és lemossa a kezeit. - A te korodban nekem folyton gipszben volt a kezem, csak nem dolgok, hanem személyek ütése miatt. Abban az időben is a lányok miatt voltunk sebesültek. Áhh... A szerelem... Ilyen fiatal korban a legcsodálatosabb. - fordul vissza felém és megpaskolja a vállam, de egyáltalán nem reagálok arra amit mond, így érdeklődve ül újra elém. - Mi a baj? Csak nem fiú van a dologban?
- Nem... Egy lány... Én csak szimplán nem érzem olyan csodálatosnak, ahogy a doktor úr. Annyira szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de nem múlik, csak egyre jobban fáj. Kezdek bele őrülni. - elképesztően jól esik végre elmondani valakinek, hogy mi nyomja a szívem. Sokkal könnyebbnek érzem magam mint előtte, de még így is fáj.
- Szeretsz vagy szerelmes vagy valakibe? A kettő teljesen más.
- Eddig... szerettem, de egyre jobban szerelmes vagyok belé. Nehéz a mellkasom amikor rá gondolok, szinte össze szorul, hevesen dobog és alig tudok levegőt venni, amikor pedig mással van, az... felbosszant...
- Akkor tényleg szerelmes vagy belé. - erőlteti magát talpra és elmosolyodik. - Talán ideje lenne elmondanod a hölgynek, hogy mit érzel iránta. Még mielőtt megteheted, vagy egész életedben nyomasztani fog a dolog. Ne engedd, hogy az egész csak egy álom, egy képzelgés legyen. Egy vágy, amit nem tudsz elnyomni, teljesen mindegy kit találsz helyette... Ha anno elmondtam volna AeMinnek... - kuncog fel még eltűnik a kis szobájába.
Elmélyülve nézek utána hosszú percekig, de végül arra a következtetésre jutok, hogy ideje mennem. Lassan állok talpra és sétálok ki anyához, aki azonnal felpattan a műanyag kék széksorról. Közel lép hozzám. Annyira, hogy alaposan szemügyre vehesse a vadonatúj gipszem és némán elmorzsol pár könnycseppet.
- Anya... Ez nem nagy dolog. Nagyon sok gyereknek van eltörve a keze vagy a lába. Hamar rendbe jövök. - fogom meg a vállát, majd gyengéden végig simítok a karján. - Menjünk haza, mert kezdem álmosodni. - fogom meg a kezét. - És szeretnék beszélni veled valamiről...
- Hadd halljam. - indulunk el. Lomha léptekkel andalgunk ki a kórház elé, ahol már vár ránk a megrendelt taxi. Megvárom még beülünk és elindulunk haza, majd folytatom.
- Az egyik tanársegéd egy kisebb összejövetelt szervez a hétvégére. Elmennénk a nyaralójába és szórakoznánk egy kicsit a félévi vizsgák előtt. Sokan mennénk. Jönne JeongGuk és EunJin is, nagyon jó fej NamJoon és oda figyelne ránk. Ő tudja hol a határ és...
- Nem. - vágja rá szinte azonnal. Éreztem, hogy ez lesz. - A mai után nem mész sehova. Nem hiányzik, hogy oda is beállítson valami fegyveres barom és komoly bajod esne.
- Anya. - forgatom meg a szemem egy hosszú sóhaj kíséretében. - Csak a mi évfolyamunk menne, de nem mindenki, és oda figyelnénk egymásra. Már tizennyolc múltam és oda tudok figyelni magamra, megtudom magam védeni! Nem zárhatsz el, mint egy majmot a ketrecébe.
- Tudom... De, ha egyszer féltelek... Olyan gyorsan felnőttél és félek téged elengedni... Rettegek attól, hogy magamra hagysz, ahogy az apád tette... - kezdi a szemeit törölgetni.
- Én mindig is a kisfiad maradok, és sose hagylak magadra. - karolom át az épp kezemmel. Erősen tartom közel magamhoz, hogy érezze; mellette vagyok. - Te vagy a legfontosabb nekem és nagyon szeretlek...
- Jaj Jimin-ah! - karolja át a nyakam. Lehunyom a szemeim, így elveszek a bársonyos ölelésébe, amiben mindennél több szeretet és odafigyelés van. Miért ilyen könnyű kifejezni a szeretetet egy olyan embernek, aki tudja, hogy mit érzek és miért olyan nehéz egy olyannak, aki nem tudja, mi több bizonytalan az érzéseit illetően. Ha tudnám, hogy ő is szeret, vagy azt, hogy tudja mit érzek iránta, akkor könnyebb lenne? Hogyan tudok úgy szeretni valaki, hogy abba bele fájdul a szívem. - Én is szeretlek... Ha ennyire fontos neked... Rendben. Menj el, de ígérd meg, nem iszol sokat.
- Ígérem. 

Egy újabb kincs!

Most nem egy új részt hoztam, hanem egy kis kedvcsinálót a történethez. Az egész videót több hétig csináltuk több program segítségével, bár igaz én csak a szobát csináltam meg, az összes többi az ő érdeme. Reméljük tetszik majd nektek, mert tényleg sok idő és kemény munka volt vele. Ameddig pedig nem jön a következő rész olvassátok el a már feltöltött fejezeteket, esetleg nézzétek meg az előző videót, ami a bloghoz készült!

28. Fejezet: Feszült helyzetben

EunJin szemszögéből: 

Teljesen lemerevedve figyelem a lány, aki könnyes szemekkel pillant körbe a rá szegeződő tekintetek tömegén. Érezni lehet a feszültséget és a félelmet a levegőben, mindenki retteg, hogy mi fog ebből kisülni, amit teljesen meg is értek. Ez az egész szituáció magából kiindulva is borzalmas... Mit akar azzal a fegyverrel? Kit akar könyörtelen módon lelőni...? 

- Kiyo. - szólal meg az egyik tanár, talán az egyetlen, aki jelenleg bent van az ebédlőben. Automatikusan pillant mindenki a férfira. Az öreg matektanár óvatosan áll fel a helyéről, hogy közelebb férkőzhessen a fegyveres lányhoz. - Nem kell ezt tenned... - indulna meg, de Kiyo azonnal a saját fejéhez emeli a fegyvert. Valaki a terem egyik részéből hangosabban sikít fel, így a férfi kénytelen megtorpanni, tudva, hogy jelenleg semmit nem tehet. 

- Senki ne mozduljon meg... - szólal meg kétségbe esetten a könnyeitől küszködve. - Senki ne jöjjön a közelembe. - fordul körbe. 

- Kérlek Kiyo... Hadd segítsek... - ereszkedik térdre jó pár méterre a lánytól. 

- Nekem senki nem tud segíteni... - kezd néma sírásba és meginog a kezében a pusztító fegyver. - Azt akarom, hogy mindenki lássa... Hogy emlékezzenek arra mit tettek... - szorítja össze a szemeit és kibiztosítja a fegyvert, majd húzná is meg a ravaszt. Ösztönösen pattanok fel, hogy tegyek valamit az öngyilkossága ellen. Akármennyire is rettegek... Félek, hogy talán rám emeli a fegyvert és tudat nélkül lő le. 

- Kiyo. - nézek egyenesen rá. A hangomra erősen szorítja össze a szemeit és kezd egyre jobban sírni. Bátorkodok tenni pár lépést. Az idő szinte megáll körülöttünk és minden eltompul, csak rá figyelek, ő pedig a hangomra, ami egyre jobban zúghat a fejében. - Sajnálom, hogy pénteken nem voltam ott... Nagyon önző voltam... 

- Becsaptál engem... - engedi lejjebb a nehéz fegyvert, így óvatosan indulok még közelebb felé. - Azt mondtad... benned bízhatok... 

- Tudom... De igaz volt... Én. Én segíteni akarok neked... Itt vagyok. Most... tedd le a fegyvert... és semmi baj nem lesz... Megoldjuk ezt az egészet, ketten.
- Nem tudsz segíteni! - ordítja el magát, amire azonnal megállok és szinte lefagyok. Nyugodtnak kell maradnom... Ha kapkodok, azzal csak bajt csinálok, ennél is nagyobbat. - Fogalmad sincs semmiről... Senkinek nincs...
- Mond el. - vágom rá szinte azonnal. - Tudni akarom mi bánt. Érdekel mi van veled... Csak mond el nekem, rendben. Nem mozdulok el innen, csak ereszd le a fegyvert és mond el mi a baj...
Hosszú pillanatok múlnak el, nekem perceknek tűnve. Gyorsan ver a szívem, szinte a torkomban érzem dobogni, hallom a ritmusát a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim patakként izzadnak és nem győzőm a nadrágomba törölni a kezem apró mozdulatokkal. Egy rossz szó, vagy mozzanat és mindennek annyi... Vagy nekem, vagy neki.
- Biztos... tudni akarod...? - vesz mély levegőt.
- Igen. Szeretném, akarom tudni. Kérlek szépen meséld el nekem, nem lesz semmi baj. - nyelek nagyot. A testemet átjárja az izgalom, folyamatosan remegek és bizonytalanul tartom a testem, ami hatására a lábaim és az egész hátam, nyakam fájni kezd. Nem fogom sokáig állva maradva bírni.
- Engem... Mindenki bánt... Mindenki belém rúg, mert... más vagyok...
- Ez ellen nem tudunk mit tenni, Kiyo. Az ilyen dolgok tesznek minket erőssé és tapasztaltabbá. Túl kell lépned a gyerekes szívatásokon és csak előre kell nézned nem törődve senkivel.
- Én nem vagyok ilyen. Kénytelen vagyok rá... - kezd újra sírni, ami eléggé elbizonytalanít. - Én nem vagyok erős... Nem vagyok olyan mint te...
- Te erősebb, és jobb vagy nálam. - lépek egy aprót, de azonnal vissza kapja a fejéhez a fegyvert. - Sok rossz lépésem volt... Borzalmas dolgokat tettem... Olyan dolgokat, amiket nem kellett volna másokkal... Én is szenvedtem... Én is megakartam halni. Te jobb vagy mint én. Te szereted a családod. Szereted az anyád, az apád. Én ezekre képtelen voltam, képtelen voltam igazán szeretni másokat... Te jobb vagy ennél Kiyo. Jobb vagy mindnyájunknál... Soha senkibe nem rúgtál bele és ez az ami számít.
- De engem bántanak... Mindenki bánt... Senki nem ért meg...
- Tudom, nagyon rossz érzés, de muszáj tovább lépned. Én itt vagyok. Segítek neked benne, a szüleiddel együtt, minden jó lesz, csak adj nekünk lehetőséget, hogy jóvá tegyük a többiek hibáit. Hosszú és nehéz lesz, de sikerülni fog, csak... Bízz bennem... - lépek még párat, így csupán egy két méterre kerülök tőle.
- Ezen nem tudtok segíteni. Se te és senki. Ezt nem teheti jóvá már senki se. Kihasználva érzem magam... mocskosnak és nem tudom magamról lemosni! - ordítja remegő hangon, amitől teljesen össze szorul a mellkasom. Itt... nem csak gyerekes szórakozásról van szó.
- Mi történt? - kérdezek rá félve, tudván, hogy mi lesz a válasz. Érzem, bizsergek a tudattól és elkap a harag, ahogyan egyre jobban bele gondolok.
- Az a kép... Az az oka... Nem tudok, így élni, EunJin... Én képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, így teljesen leesik a fejéről a kapucni. Teljes látványt kapok a lila, véraláfutásos nyakáról, ami bebizonyítja, hogy amit gondoltam igaz.
- Kik tették ezt...? - lábad könnybe a szemem és nem bírom ki, hogy ne tegyek még pár lépést. - Kik voltak...?
- EunJin... Ne gyere közelebb! - emeli rám a fegyvert. Szembe találva magam a fegyver nyílásával azonnal lepereg előttem minden és mindenki, aki fontos a számomra. A fülembe kezd zúgni JeongGuk hangos, és kedves nevetése, még az orromat SeokJin epres illata tölti be, de mindennél jobban látom magam előtt Jimin mosolyát, ami mindig megmosolyogtat. Anya jut az eszembe, ahogy szorosan ölel magához, és nyom a homlokomra és cuppanós puszit, ami mindennél többet jelent. A fiúk hangja, amik folyamatosan zúgnak a fülembe. Percekig eszméletlenül állok a fegyver előtt, még sorba pereg le a szemem előtt minden kedves emlékem, vagy minden kegyetlen és borzalmas. Mikor apa azzal a cafkával csókolózott a konyhába, amikor össze pakolt és elhagyott minket. A férfi, aki majdnem elvette a szüzességem és megcsalta anyámat. Tina, aki átvert és becsapott, épp úgy mint MinJun, aki csak kihasznált, hogy lefektethessen.
- Mit tettek veled...?
- Rám támadtak... Nem tudom hányan voltak, nem emlékszem az arcukra, a hangjukra... csak arra amit tettek... Tisztán emlékszem, mindenre... Ahogy a nevemet mondják... a sírásom és sikításom mellett hangosan nyögnek... Hogy sorra... használnak engem... - szorul el a hangja a mondat végére, még bennem, csak haragot és kétségbeesését kelt. Hogy... Hogyan tehette ezt bárki is...? Pont vele...?
- Meg tudjuk oldani... - lépek közelebb hozzá könnyes szemekkel. - Mindenki megkapja a büntetését...
- Nem... Ez... Nem fog változtatni semmin...
- De... Igenis fog. Bátrabb vagy mint én... Sokkal bátrabb, mint én valaha leszek. Képes vagy beszélni arról ami bánt, ami rossz... Én soha nem voltam rá képes, de elnyomtam magamban... és barátokkal, a családommal képes voltam tovább lépni. Neked is menni fog... Anyukád és apukád melletted van, és mindig ott lesznek neked, mert te vagy a lányuk, és te leszel a kistestvéred nővére, akire fel fog nézni... Ne mondj le egy olyan nagyszerű dologról mint a családod... Én bármit megtennék egy olyan boldog családért, ami neked van... - lépek még közelebb hozzá, egészen olyan közel, hogy a pisztoly csöve a hasamnak nyomódik, így ösztönösen hunyom le a szemem és merülök el még egyszer utoljára  szeretteim arcában. Miért jár még most is Jimin a fejemben... Miért csak őt hallom, látom és érzem magam előtt...?
- Miért csinálod ezt...? - sír folyamatosan, még én lassan karolok a nyakába és húzom közelebb magamhoz.
- Mert fontos vagy nekem és bízok benned...
A mondatom végére azonnal kiesik a pisztoly a kezéből és hangosat koppan a nagy csempe lapokon. Szorosan ölelem magamhoz még torka szakadtából kezd ordítani és sírni a kezeim között. Minél messzebb rúgva magunktól a fegyvert adja be a lábaim a szolgálatot és egyszerre esünk le a földre, de ő nem is foglalkozik a helyzettel, csak hangosan zokog, én pedig egy pillanatra se engedem el. A sírása halk hátterében hallom meg a rendőr és mentő autók szirénáját, amik egyfajta megkönnyebbülést adnak, de korán se akkorát, mint az, amikor a karomba esett. Az étkező ajtaját percek múlva sikerül betörniük és kezdik kivezetni a diákokat, akik szinte rohanva menekülnek kifelé az épületből. Nem engedem el az ölemben síró lányt egészen addig, még meg nem jelennek a mentősök egy hordággyal. Nehezen sikerül leválasztaniuk rólam Kiyot, mert nem akar elengedni, de végül sikerül nekik, de eszméletlen állapotban fektetik fel a hordágyra, majd betakarva és kibiztosítva tolják ki az ajtón. A sarkamon ülve meredek utána egészen addig még egy kéz nem ér az arcomba, ez ránt vissza a valóságba és eszmélek rá, hogy a diákok helyett már rendőrök töltik meg az ebédlőt. Megfogva az egyenruhás férfi kezét húzom fel magam álló helyzetbe, de nem bírom magam megtartani, így ő kísér egy székhez, majd ül mellém.
- Rendben vagy? - pislog rám, amire én csak aprót bólintok és a földre pillantok a pisztolyt keresve.
- Nem kell félned. - toppan be, majd áll meg mellettem egy öltönyös férfi, és azonnal emeli is fel a jelvényét. - Kang KunJae vagyok, a Busani rendőrkapitány. A fegyvert már bizonyíték formájában össze szedtük, azonban lenne hozzád pár kérdésem az incidenssel kapcsolatban. - nem teljesen fogom fel mit is akar tőlem, így merev tekintettel bámulok el mellette. - Vagy... Hívjak egy mentőt? Esetleg beszéljünk később?
- Az... Az jobb lenne... - szólalok meg felszabadulva a sokkból, ami most jön ki rajtam a történtek után. - Nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni a kérdéseire.
- Teljesen megértem, ez egy eléggé zavaros helyzet és te... te vagy a nap hőse. Ha nem teszed, amit teszel könnyen lehet, hogy jó páran meghalnak ma. Bátor dolog volt amit tettél, de ez egy komoly nyomozásnak tűnik. Fukuda Kiyo ellen eljárás fog indulni a történtek miatt...
- Tessék....? - nézek egyenesen rá. - Ezt nem gondolhatja komolyan. Senki nem halt meg, és senkinek nem lett baja! Ez nem érdekli magát?
- De, érdekel, csak ez a lány lőfegyvert hozott az iskolába, foglyul ejtette az ittlévőket és a szemük láttára akart végezni magával.
- Akkor se egy bűnöző. Kiyo senkit nem tudna bántani, ezt biztosan elmondhatom. - állok lábra és úgy nézek a rendőr-kapitányra.
- Ez nem rajtam múlik. - halássza elő a zakója belső zsebéből a kis vékony noteszét, ahova ír valamit, majd végig mér. - Elmondanád a neved? Úgy érzem ilyen állapotban nem kellene beszélgetnünk.
A nem tetszésemet egy ideges fújtatással jelzem neki, majd megforgatva a szemem kénytelen vagyok neki válaszolni. Annyira bosszant, hogy valami taknyos gyereknek néz engem...
- Heo Eun Jin. - szótagolom el neki a nevem, hogy könnyen le tudja firkantani. Még utoljára néz rajtam végig és jegyzi meg az arcom, majd elmosolyodik.
- Nagyon jó túsztárgyaló lennél. - szólal meg egy bugyuta vigyorral az arcán. - Még ma délután, vagy holnap reggel megkereslek. - int a teremben lévő kollégáinak KunJae nevű pasas, majd még előtte távoznak, kivéve egy embert, aki mellém állva néz utánuk.
- Faszfej... - jegyzem meg magamban, mire a férfi a történtektől eltekintve egész jó kedvűen nevet fel, majd együtt sétálunk ki az épületből, ki az udvarra a többiekhez. Szinte azonnal rám szegeződik minden tekintet, ami lassan kezd kellemetlenné válni egészen addig még meg nem pillantom Jimint, JeongGukot és a többieket. Tisztán látom, ahogy Jimin megindul felém, ezért én is így teszem, de bevág közénk valaki, akit csak később ismerek fel. SeokJin ölel szorosan magához, megakadályozva, hogy Jimin közelébe kerüljek.

A több mint egy órás udvaron való várakozás után szól csak nekünk az igazgatónő, hogy a borzalmas esemény miatt mindenkinek elrendeli, hogy ezen a héten senki ne jöjjön be az iskolába. Meg is érthető, mivel jó pár embert felkavartak a történtek. A fiúk semmit nem mertek tőlem kérdezni a dologgal kapcsolatban, még mondani se mondtak semmit, csak álltunk egymás mellett és némán figyeltük a történteket. Végül elválunk egymástól, bár ragaszkodnak hozzá, hogy haza visznek JeongGuk-ék, esetleg SeokJin haza kísér, de egyik ajánlatot se fogadom el. Mindenkitől elköszönök, legvégül Jimintől, aki szomorúan, szinte megtörve áll előttem, de nem néz a szemeimbe. Semmit nem mer mondani, csupán annyit, hogy "szia". A parkolóban hagyva a fiúkat indulok el a szokásos útvonalon haza, még nem egy fekete autó le nem parkol mellettem. Azonnal felismerem az öltönyt és a sötét frizurát. Már megint ez a rendőr...
- Haza vihetlek? - kerüli meg a járműt, majd neki támaszkodik a kocsi ajtajának. - És ha már ott vagyok nálatok, el is intézhetjük a kihallgatást.
- Nem hiszem, hogy tudnék róla beszélni. - sétálnék el az autó mellett, ha ki nem nyitná előttem az ajtót. - Mit nem ért abból amit mondok magának?
- Csak örülnék, ha meggyorsíthatnánk az ügyet. Több diák is azt mondta, csak utánad szeretnének beszélni az ügyről. Felnéznek rád az iskola társaid, EunJin. Csak annyit kérek tőled, hogy meséld el mi is történt azokban a borzalmas percekben, mit mondott neked Kiyo.
- Ha ma beszélek magának, leszáll rólam? - nézek egyenesen a szemeibe. Minden szó nélkül határozottan bólint. - Rendben. Legyen, de... ő nem egy bűnöző.
- Tiszteletben tartom a véleményed, de én ezzel tudok vitatkozni. - nyitja ki még jobban az ajtót, ahova a tekintetével ültet be.
- Mert nem ismeri őt... - szállok be végül a kocsijába.

JeongGuk szemszögéből:

Hárman szállunk be a kocsiba, de még mindig nehezen bírom felfogni a dolgokat, amik történtek az ebédszünetben. Nem bírom elhinni, hogy az a szerencsétlen majdnem megölte magát és EunJint, aki akár egy szuperhős harcolt érte. Azt hittem szombaton volt akkora bátorsága, de nem. A mai tette, mindenen túl tett... Soha nem gondoltam volna, hogy erre képes.
- Még mindig nem tudom mi  fasz történt... - szólal meg a mellettem ülő TaeHyung, aki nagyokat pislogva bámul ki a fejéből. - De komolyan... Mi a fasz történt?
- EunJin megmentette azt a japán csajt. - válaszolom, még a kulcsomat kezdem keresgélni. - Elképesztő...
- Nem. Ez egyszerűen őrültség volt. Még is, hogy gondolhatta ezt? Lelőhette volna az az örült! Őt vitték volna ki hulla zsákban! - fújtat idegesen mögülünk Jimin. Jól éreztem, hogy feszült és majd szét robban az idegtől, mióta EunJin kisétált az épületből.
- Annak a csajnak komoly segítségre lenne szüksége. Vagy társaságra. Baszki... Kik voltak azok a tetűk, akik megerőszakolták? - veszek mély levegőt, majd azonnal Taere kapom a fejem. - Ugye te nem...?
- Dehogy! Én soha nem tenném ezt egyik lánnyal vagy nővel se! - háborodik fel, majd mérgesen dobbant a lábával. - Én csak akkor élvezem a jó szexet, ha az alattam, vagy felette, esetenként mellettem nyögő lány a fellegekben jár az élvezettől. Ez nem az én pályám. Nem vagyok az az erőszakos fasz.
- Jó... Ez igaz... Sajnálom a feltételezést. - kezdek mély gondolkodásba.
- Ha... azon a képen EunJin is látszik... Lehet őt is... - a mondat végére teljesen elhalkul a hangja és végig fut az agyamon, hogy ez a fordulat is bekövetkezhetett volna. Basszus... Ha csak jobban bele gondolok, hogy egy olyan srác venné el a szüzességét, akit nem szeret, és megerőszakolja... Szinte bekönnyezik a szemem.
- De nem történt meg. - fordul hátra TaeHyung. - Ne játszatok öregasszonyokat. Nem történt semmi rossz és... és ennyi. Nézzétek a jó oldalát. Egy hétig nincs suli, aztán pedig ott van a négynapos szünet a félévi vizsga előtt. Lazíthatunk, hála a szuicid kislánynak. - szinte elfolyik mellettem az ülésen, mire mind ketten jól hallatóan sóhajtunk fel Jiminnel.
- Meglepő a szókincsed. Fogadok, hogy nem magadtól jött... - vágja a látszat barátom fejéhez Jimin, mire ő csak pufogni kezd az orra alatt.
- Hallottam, mikor a rendőrök beszélték, így hát rá kerestem a neten. Ennyi... Engem is érdekelhetnek dolgok és nem vagyok idióta. Csak tartalékolom az energiám és a tudásom másra.
- Én kérek bocsánatot...