EunJin szemszögéből:
Szótlanul ülőnk egymás mellett a rendőr-kapitánnyal, aki nagyon koncentrál a vezetésre, és a rendőr rádió folyamatos híreire. Lassan kezd engem idegesíteni a folytonos jelentés és szám variációk elmondása. Hosszan fújtatok, mikor végképp be telik a pohár, és az ablakba könyökölök. Remélve, hogy mihamarabb haza érünk.
- Idegesít? Sajnos nem kapcsolhatom ki. - sóhajt ő is hosszan és kicsit halkít rajta, majd rá pillant. - Tudod mik a számok?
- Nem egy pisist fuvaroz haza, mert meglátta nyolc óra után kint csavarogni... De, nem. Nem tudom.
- Sokkal egyszerűbb bemondani pár számot, vagy szót még végig mondani, hogy "Halálos fegyverrel való erőszak. Szóval, ha egy fegyverrel rendelkező személyről kapunk jelentést, akkor azt halljuk, hogy négyszáztizenhét. Sokkal egyszerűbb és életeket mentenek. - ecseteli nekem, mire én megforgatom a szemem. - Nem vagy valami lelkes...
- Majdnem öngyilkos lett a szemmel láttára az egyik barátnőm... Fegyvert emelt rám, mert megijedt. Nem véletlenül nem vagyok túl lelkes...
- Szóval fegyvert emelt rád is. Mikor? - néz rám azonnal.
- Istenem... Békén hagyna még haza nem érünk? Így úgy is csak a felét fogná fel annak, amit mondok. A végén nekem is jelentenem kellene önt egy kétszáznyolcvannyolc-as kóddal... - nézek rá elég mérgesen, amire azonnal meglepődik és nagyokat pislog maga elé. - Nem vagyok olyan hülye mint hitte...
- Akkor miért mondtad, hogy nem tudod?
- Mert tudtam, hogy így is, úgy is elmagyarázza. - sóhajtok hosszan. - Így legalább fontosnak érezte magát és másról is beszélt, mit a ma történtek.
- Borzalmas személyiséged van... - vesz mély levegőt és idegesen lazít a nyakkendőjén, hogy kényelmesebben érezze magát. - Hosszú távon elég kellemetlen...
- Pedig csak hét perce van velem össze zárva. Ha nem akaratos és megérti amit mondok, vagy elfogadja, akkor én is normálisan fogok viselkedni.
Amint lefékez a kocsi, majd végül leparkol, így sikeresen előtte szállok ki és csapom be a kocsi ajtaját. A bejárati ajtóhoz megyek nyomomban a rendőr kapitánnyal, aki szinte azonnal jegyzetelni kezd, pedig még csak a ház bejáratánál állunk. A szemeimet megforgatva nyitnám ki a zárt, de az nem fordul tovább. Szóval anya itthon van... Valószínű felhívták, hogy mi történt a suliban, és mivel elég fontos vagyok neki az utóbbi időben, így haza sietett.
Mély levegőt veszek és mindenre teljesen felkészülök, ami az ajtón túl várhat rám, majd lassan nyitok be, ahol szinte azonnal anyával találom szembe magam. Amint belépek a szűk előtérbe azonnal a nyakamba omlik és úgy ölel magához mint még soha. Szinte szét nyom a nagy erejű szeretetével, de még is annyira jól esik tőle ez a szeretet. Érzem, hogy fontos vagyok neki... Mindennél fontosabb...
- Hallottam mi történt... - suttogja a fülembe. - Ugye nem esett bajod...?
- Nem anya. Semmi bajom. - tolom el mosolyogva magamtól. - Nem történt nagy baj és én is egybe vagyok. - simítok végig a karján, amikor a tökéletes anya-lánya pillanatot a mögöttem álló rendőrkapitány zavarja meg, egy erőltetett köhögéssel. - Tényleg... Anya. - fordulok félig a férfi felé. - Ő Kang KunJae, a Busani rendőrkapitány.
- Örülök a találkozásnak. - nyújtja anya a kezét, amit a férfi viszonoz. - Heo EunMin.
- Szintén. - bólint a férfi. - Szeretnék feltenni a lányának pár kérdést, ígérem nem zavarok sokáig, csak tíz, esetleg húsz percig. - leveszi magáról a zakóját, még én is kibújok a felsőmből, így csak egy trikó marad rajta. Illedelmesen veszi le utánam a cipőjét, majd szépen az enyém mellé teszi, mi több még igazít is rajtuk. Meglepődötten rántom feljebb a szemöldököm, de végül megjegyzés nélkül hagyom a gesztusát, így csak megforgatom a szemem. Lassú léptekkel indulok a nappaliba, azonban anya édesen csengő hangjára vissza kapom a fejem.
- Csináljak egy kis teát? Van hozzá sütemény is.
- Jól hangzik. Köszönöm. - lépked utánam az arcán széles vigyorral a férfi, de próbálok nem tudomást venni róla és leülök a kanapéra, szembe a fotellal, ahova ő telepszik le. A térdére emeli a szabad lábát, így arra pakolja rá a jegyzetfüzetét és folytatja az írást. - Nos... Akkor kezd az elején. Hogyan kezdődött?
Mély, és hosszú levegőt kezdek mielőtt bele kezdenék. Erősen köszörülöm meg a torkom, hogy véletlenül se mondjak olyat amit félre érthetne, esetleg szándékosan rosszul értelmezhetne.
- Az ebédlőben ültünk, mivel... ebédszünet volt. Szinte az egész iskola ott tartózkodik ilyenkor, mivel csak ott van büfé. - a mondatom közben kitartóan bólogat, és írogat. - Szóval... Éppen ettünk, amikor besétált. Nagy volt a hangzavar és... bezárta az ajtót. Nem emlékszem már, hogy hogyan történt, de... gyors volt. Mire észbe kaptam már mindenki a földön feküdt és lemerevedve figyelte őt, ahogy... fegyvert.. fegyvert nyom a fejéhez. - mondom kicsit elbizonytalanodva. Hogy a fenébe eshetett így ki, hogy mi történt...? Ennyire megijedtem volna, vagy mi a fene?
- Ezek után te felálltál és beszélgetni kezdtél vele, igaz? Miről beszéltetek?
- Mindenről. Ami éppen az eszembe jutott abban a pillanatban. A családjáról, a történtekről, amik a napokban történtek. Nagyon kiborult, mikor nem olyan rég az osztálytársai lefényképezték az öltözőbe meztelenül és a kép bejárta az egész iskolát.
- Szóval valakik lefényképezték őt meztelenül, de ő nem jelentette az esetet. Miért nem tette? Ez személyiségi jogok megsértése. Te nem ajánlottad neki, hogy forduljon a rendőrség felé? - szegezi nekem a kérdést, mire végig fút a hátamon a hideg és csak most realizálódik bennem, hogy semmit nem tettem az ügy érdekébe, csak saját dolgommal törődtem...
- Nem... Sajnos, nem jutott az eszembe és mi nem is vagyunk annyira jóba. Csak beszéltünk párszor, de nem gondoltam rá, hogy mit kellene tennie. Rosszul is érzem magam miatta, hogy nem törődtem vele.
- Értem. Utána?
- Tovább beszéltünk és felé indultam, ilyenkor emelte rám a fegyvert, hogy távol tartson magától, de... Nem akart bántani. Épp ellenkezőleg. Túl mocskosnak, rossznak érezte magát, így nem engedett közel magához. Elmondta, hogy megerőszakolták.
A kijelentésemre azonnal kihúzza magát és megáll az írással. Hitetlenkedve néz rám nagyra nyílt szemekkel várva, hogy mikor folytatom. Azonban nem megy. Muszáj nagy levegőt vennem, hogy ne hulljak szét és továbbra is használható legyek.
- EunJin, kérlek folytasd. Ez egy elég lényeges információ. Mondta kik voltak? Látta az arcukat?
- Azt... Azt mondta... nem emlékszik hányan voltak. Látta mindenki arcát, de képtelen vissza gondolni rájuk. Csak... az... az jár a fejébe, hogy hallja a srácokat, de nem beszélni, csupán a nyögéseiket. A karja... és... a bőre... lila. Tele van sebekkel. - simítok végig a karomon, még szép lassan feláll a szőr a hátamon, valamit a karomon. Már csak belegondolni is borzalmas ebbe az egészbe.
- Ez egy elég erős lökés lehetett, hogy ezt az egészet beindítsa a lány fejébe. - vesz ő is mély levegőt, majd nehezen írja le az előbb elhangzott borzalmakat. - Talán ezek lehetnek enyhítő körülmények.
Ezen a mondaton megakadok, és elfelejtek levegőt venni.
- Enyhítő... Enyhítő körülmény...? Az, hogy megalázták és megerőszakolták ki tudja hányan? - állok talpra és idegesen kezdek fel-s alá járkálni.
- Az is lehet, hogy csupán egy emberről beszélünk, csak ő képzelte többnek. Kérlek ülj le és nyugodj le. Folytassuk nyugodt körülmények között.
- Hallja amit mond?! - fakadok teljesen ki. - Beképzelte magának? Hogy a fenébe mondhat ilyet egy felnőtt férfi? Ebben az egészben Kiyo az áldozat! Húzzon el innen... - túrom hátra a hajam, hogy véletlenül se lógjon az arcomba, mert jelenleg képes lennék puszta kézzel kitépni, ha tovább idegesít. Vadul kezd forogni velem a világ, még teljesen rosszul leszek, kicsit el is kap a hányinger. - Nincs már mit mondanom. Menjen el. Most.
Belátja, hogy nincs miről tovább beszélnie. Bezárja a kis füzetét, majd talpra erőlteti magát és magamra hagy a nappaliba. Idegesen ülök vissza a fenekemre és borulok rá a térdeimre, hogy lenyugodjak. A hatalmas csendben tisztán hallom anya és KunJae hangját a konyha irányából, de valahogy most nem tud érdekelni, hogy fel is fogjam miről beszélnek. A telefonom rezgése húz vissza a jelenlegi jó pár perces zárlatomtól. Érdeklődve emelem fel a felsőtestem, hogy megleshessem kitől és milyen üzenet jött. Meglepődötten futom át a pár soros üzenetet, amint a tanársegéd, Kim NamJoon küldött.
Jimin szemszögéből:
Amint haza hoz JeongGuk, azonnal vár a egy elég hosszú beszélgetés anyával, aki a hangját emelgetve von kérdőre, hogy az elmúlt húsz percben miért nem vettem fel amikor hívott. Bevallva az őszintét, nem akartam, hogy TaeHyung vagy JeongGuk hallja az anyával történő beszélgetésem, amiben biztos arról kérdezett volna, hogy jól vagyok-e. Már elértem, hogy TaeHyung ember számba vesz a barátom mellett, és ezt nem akarom elrontani, azzal, hogy hülyének állítom be magam.
Az anyával történő kisebb veszekedésünk után, nem bírja ki és úgy kezd babusgatni, mint egy kis babát. Vicces, de bevallom eléggé élveztem, hogy szinte megetetett, majd kakaót csinált nekem, hogy elfelejtsem a történteket, amik nem is kavartak fel annyira, csak EunJin. Miért kell neki hősködnie...? Bele pusztultam volna, ha bármi baja éri, de még megölelni se tudtam az egész után, mert az a nagyfejű SeokJin közbe avatkozott. Haragszom rá, pedig az egész az én hibám. Ha már az első alkalommal elmondom SeokJinnek, hogy kerülje el őt, mert szeretem, akkor nem kellene így szenvednem miatta, valamint nem kellene gyűlölnöm Jint, aki nagyon kedves volt velem. Csak magamra lehetek mérges, mert egy gyáva nyúl vagyok, aki képtelen elmondani az érzéseit.
A táskámat az ágy lábához hajítom, végül pedig az éppen békésen alvó Maxie mellé ülök. Fél mosollyal az arcomon pillantok a fényesen, fehér szőrére és a kis pocakjára, amit az ittléte alatt növesztett magának. Úgy érzem túl etetem, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne adjak neki enni ha kér, akkor is, ha már előtte kapott. Óvatosan simítok végig a fején, mire kinyitja a hatalmas szemeit és nyugtalanul néz fel rám, amiért felkeltettem az igazán mély álmából.
- Bocsi. Nem bírtam ki. - vallom be neki a tettem, de ő ezt csupán egy hatalmas ásítással, valamint dorombolással reagálja le. Legalább nem haragszik rám, aminek felettébb örülök. - El kellene neki mondanom, igaz? De hogyan...? Kezd elegem lenni abból, amit érzek iránta. - fekszek el a hátamon és a fehér plafont kezdem bámulni, majd lehunyom a szemem és az oldalamra fordulva húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz.
A levegő vételem lelassul és tisztán érzem, hogy a mellkasomban történő lüktetés is alább hagy, ahogy teljesen ellazulok, és próbálom kitisztítani a fejem a gondolatoktól. Talán pár pillanatig sikerül is, de újra elkezdik megtölteni az agyam a zavaros gondolatok. Mi lenne, ha elmondanám és ő viszonozná amit érzek...? Össze jönnénk? Megcsókolhatnám...? Vagy, ha vissza utasít? Tönkre tenném a barátságunkat és azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Kockáztatnom kellene? Félek a következményektől és attól, amit mondani fog. Olyan gyávának születtem...
Végre sikerülne elszundítanom, mikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nehezen halászom elő a farmerom szűk zsebéből a készüléket és lesem meg, hogy ki írt. Magasra szökik a szemöldököm NamJoon nevét látva, így azonnal felülök és elolvasom amit írt. Kicsit értetlenkedve realizálódik bennem a szöveg tartalma, de nehezen sikerül feldolgoznom, ám mielőtt negyedjére is átolvashatnám JungKook neve ugrik a szemembe, így kapásból felveszem.
- Te is megkaptad? - szól bele bármiféle köszönés nélkül a telefonba.
- Igen, ha a meghívásra gondolsz. Nem értem, hogy ezt hogyan gondolhatta a ma történtek után. Én értem, hogy szeretné, ha a végzősök elmennének és a nyaralójában töltenének egy kis időt, de a ma történtek után...
- Nem hiszem, hogy bárki is szívesen menne. - fejezi be a mondatomat. - Bár... Én benne vagyok.
- Te most csak szórakozol, ugye? Mi a fenéért mennél oda? - állok talpra felháborodottan és sétálgatni kezdek fel-s alá. - A többieket úgy se engednék el.
- Tae is jönne, szóval nem lennék annyira egyedül. Rám férne már egy kis kikapcsolódás. EunJinnel a zsíromat is leégetitek a folytonos tanulással, hosszú távon ez már nagyon fárasztó és szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Mi több, gondolom EunJin és SeokJin is eljön.
- Akkor én is megyek. - vágom rá szinte teljesen spontánul, amit azonnal meg is bánok. Anya akkor se engedne el, ha lovagi páncélba öltöztetne és testőröket fogadna. Ezek után kétlem, hogy szabadon mehetnék oda ahova szeretnék, hiába is múltam el tizennyolc.
- Ez elég váratlan volt. Csak EunJin miatt akarsz jönni? - érzem a hangján a döbbenetet, meg valami szinten a gyanakodást.
- Nem akarom, hogy ki hagyjatok a buliból. Én is megyek, mert menni akarok. - már látom magam előtt anya arcát és a fülembe hallom a hangját, hogy azt hajtogatja; nem mész sehová.
- Majd azért beszélj EunJinnel, hogy jön-e. Bár nélküle unalmas lenne az a pár nap a nyaralóba. Baszki még medencéje is van és piát is vesz nekünk. A legjobb fej tanársegéd az egész suliba! - neveti el magát a vonal túlsó végén.
- Mert majdnem egyidős velünk. Megtalálja a közös hangot, és ahogy látom, csak unaloműzésképpen dolgozik az iskolába. Erre a kevés pénzre egyáltalán nincs szüksége. - nyitom ki az ágyam lábánál lévő szekrényt, ahonnan elé veszem a nagyobbik táskám. A látványára azonnal elmosolyodok, valamint átjárják a fejemet a gondolatom, hogy mi fog történni és hogyan fog kinézni a hatalmas nyaraló, ahova két osztály is befér.
- Akkor meg is van kettőnk között a közös hang. - horkant gúnyosan. - Lehet az eltitkolt bátyám.
- Lehet. - bólintok annak ellenére, hogy nem látja. - Figyelj. Leteszem, mert anyával még meg kell beszélnem ezt az egészet.
- Persze. Értem. Majd hívj fel, hogy mit mondott, mert... jó lenne ha te is jönnél. És Jimin. Tudom, hogy neked se tetszik ez az egész SeokJin-es dolog. Láttam és éreztem. Szereted... igaz? - a hangja tompa és gyengéd, talán soha nem hallottam még ilyennek a hangját.
- Mi? - nevetem el kínosan magam, teljesen zavarba esve. - Nem tudom honnan gondolod ezt. - ülök le az ágy végébe. - De akkor még beszélünk, szia. - nyomom ki szinte azonnal a telefont. Félre dobom és a kezembe temetem az arcom. Akkora hülye vagyok...
Hirtelen állok talpra és csapom be a szekrényem ajtaját, majd ököllel ütök bele, ami csak utólag esik le mennyire hülye ötlet. Fájni kezdenek az ujjaim és vele együtt az egész kézfejem. Hangtalanul ordítok fel és a gyomromhoz kapom a fájó testrészem. Több ezer káromkodás ömlene ki a számon, de egy szót se sikerül kierőltetnem. Lihegve esek az ágy szélére és vizsgálom meg a a már megdagadt kezem. Egyszerűen nem hiszem el... Ez rohadtul fáj! Még a könnyem is kiszökik, de anya ordítása nem engedi.
- Jimin! Mi történt?! - hallom az ajtóm elől anya kétségbe esett hangját.
- Csak... Bevertem a kezem és... nagyon fáj! - engedem ki a hangom, így nem bírom ki könnyek nélkül. Anya beront hozzám, még én torkom szakadtából kezdek ordítani az erős fájdalom miatt. Szinte megszédül velem az egész világ és kisebb hányinger lesz úrrá rajtam. Átkarolva vezet le a lépcsőn, majd vázolva papának a helyzetet kezd mentőt hívni, hogy mihamarabb beérhessünk a kórházba.
Mire teljesen észbe kapok az erős fájdalomtól, már a kórteremben ülök az egyik ágyon, az orvos pedig a jobb kezemet gipszeli, még nyugodt hangon kikérdez az esetről.
- Szóval, egészen pontosan hogyan is történt ez az egész? - pillant fel rám, miközben egy újabb csíkot egyenget el a kezemen.
- Véletlenül bevertem, de ezt már mondtam. - szisszenek fel, amint a fájó pontra ér.
- Egy életlen beütéstől nem fog két ujjad is eltörni. - nevet fel ironikusan az előttem ülő szemüveges férfi. Az alkarjával törli meg a homlokát ügyelve véletlenül se kenje össze magát gipsszel. - Édesanyád nincs bent. Igazán elmondhatnád nekem az igazat, Jimin-ah. Nem árulom el neki.
- Csak... bele ütöttem a szekrényem ajtajába. - vallom be eléggé megszégyenülve. A fejemet előre billentem, hogy a lehető legkevesebbet lássa az arcomból, ami mint egy paradicsom vörösödik el percről percre egyre jobban. - Túl ingerült lettem. Nem szokott ilyen előfordulni.
- Biztos egy fiatal hölgy van a dologban. - áll talpra és lemossa a kezeit. - A te korodban nekem folyton gipszben volt a kezem, csak nem dolgok, hanem személyek ütése miatt. Abban az időben is a lányok miatt voltunk sebesültek. Áhh... A szerelem... Ilyen fiatal korban a legcsodálatosabb. - fordul vissza felém és megpaskolja a vállam, de egyáltalán nem reagálok arra amit mond, így érdeklődve ül újra elém. - Mi a baj? Csak nem fiú van a dologban?
- Nem... Egy lány... Én csak szimplán nem érzem olyan csodálatosnak, ahogy a doktor úr. Annyira szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de nem múlik, csak egyre jobban fáj. Kezdek bele őrülni. - elképesztően jól esik végre elmondani valakinek, hogy mi nyomja a szívem. Sokkal könnyebbnek érzem magam mint előtte, de még így is fáj.
- Szeretsz vagy szerelmes vagy valakibe? A kettő teljesen más.
- Eddig... szerettem, de egyre jobban szerelmes vagyok belé. Nehéz a mellkasom amikor rá gondolok, szinte össze szorul, hevesen dobog és alig tudok levegőt venni, amikor pedig mással van, az... felbosszant...
- Akkor tényleg szerelmes vagy belé. - erőlteti magát talpra és elmosolyodik. - Talán ideje lenne elmondanod a hölgynek, hogy mit érzel iránta. Még mielőtt megteheted, vagy egész életedben nyomasztani fog a dolog. Ne engedd, hogy az egész csak egy álom, egy képzelgés legyen. Egy vágy, amit nem tudsz elnyomni, teljesen mindegy kit találsz helyette... Ha anno elmondtam volna AeMinnek... - kuncog fel még eltűnik a kis szobájába.
Elmélyülve nézek utána hosszú percekig, de végül arra a következtetésre jutok, hogy ideje mennem. Lassan állok talpra és sétálok ki anyához, aki azonnal felpattan a műanyag kék széksorról. Közel lép hozzám. Annyira, hogy alaposan szemügyre vehesse a vadonatúj gipszem és némán elmorzsol pár könnycseppet.
- Anya... Ez nem nagy dolog. Nagyon sok gyereknek van eltörve a keze vagy a lába. Hamar rendbe jövök. - fogom meg a vállát, majd gyengéden végig simítok a karján. - Menjünk haza, mert kezdem álmosodni. - fogom meg a kezét. - És szeretnék beszélni veled valamiről...
- Hadd halljam. - indulunk el. Lomha léptekkel andalgunk ki a kórház elé, ahol már vár ránk a megrendelt taxi. Megvárom még beülünk és elindulunk haza, majd folytatom.
- Az egyik tanársegéd egy kisebb összejövetelt szervez a hétvégére. Elmennénk a nyaralójába és szórakoznánk egy kicsit a félévi vizsgák előtt. Sokan mennénk. Jönne JeongGuk és EunJin is, nagyon jó fej NamJoon és oda figyelne ránk. Ő tudja hol a határ és...
- Nem. - vágja rá szinte azonnal. Éreztem, hogy ez lesz. - A mai után nem mész sehova. Nem hiányzik, hogy oda is beállítson valami fegyveres barom és komoly bajod esne.
- Anya. - forgatom meg a szemem egy hosszú sóhaj kíséretében. - Csak a mi évfolyamunk menne, de nem mindenki, és oda figyelnénk egymásra. Már tizennyolc múltam és oda tudok figyelni magamra, megtudom magam védeni! Nem zárhatsz el, mint egy majmot a ketrecébe.
- Tudom... De, ha egyszer féltelek... Olyan gyorsan felnőttél és félek téged elengedni... Rettegek attól, hogy magamra hagysz, ahogy az apád tette... - kezdi a szemeit törölgetni.
- Én mindig is a kisfiad maradok, és sose hagylak magadra. - karolom át az épp kezemmel. Erősen tartom közel magamhoz, hogy érezze; mellette vagyok. - Te vagy a legfontosabb nekem és nagyon szeretlek...
- Jaj Jimin-ah! - karolja át a nyakam. Lehunyom a szemeim, így elveszek a bársonyos ölelésébe, amiben mindennél több szeretet és odafigyelés van. Miért ilyen könnyű kifejezni a szeretetet egy olyan embernek, aki tudja, hogy mit érzek és miért olyan nehéz egy olyannak, aki nem tudja, mi több bizonytalan az érzéseit illetően. Ha tudnám, hogy ő is szeret, vagy azt, hogy tudja mit érzek iránta, akkor könnyebb lenne? Hogyan tudok úgy szeretni valaki, hogy abba bele fájdul a szívem. - Én is szeretlek... Ha ennyire fontos neked... Rendben. Menj el, de ígérd meg, nem iszol sokat.
- Ígérem.
- Akkor miért mondtad, hogy nem tudod?
- Mert tudtam, hogy így is, úgy is elmagyarázza. - sóhajtok hosszan. - Így legalább fontosnak érezte magát és másról is beszélt, mit a ma történtek.
- Borzalmas személyiséged van... - vesz mély levegőt és idegesen lazít a nyakkendőjén, hogy kényelmesebben érezze magát. - Hosszú távon elég kellemetlen...
- Pedig csak hét perce van velem össze zárva. Ha nem akaratos és megérti amit mondok, vagy elfogadja, akkor én is normálisan fogok viselkedni.
Amint lefékez a kocsi, majd végül leparkol, így sikeresen előtte szállok ki és csapom be a kocsi ajtaját. A bejárati ajtóhoz megyek nyomomban a rendőr kapitánnyal, aki szinte azonnal jegyzetelni kezd, pedig még csak a ház bejáratánál állunk. A szemeimet megforgatva nyitnám ki a zárt, de az nem fordul tovább. Szóval anya itthon van... Valószínű felhívták, hogy mi történt a suliban, és mivel elég fontos vagyok neki az utóbbi időben, így haza sietett.
Mély levegőt veszek és mindenre teljesen felkészülök, ami az ajtón túl várhat rám, majd lassan nyitok be, ahol szinte azonnal anyával találom szembe magam. Amint belépek a szűk előtérbe azonnal a nyakamba omlik és úgy ölel magához mint még soha. Szinte szét nyom a nagy erejű szeretetével, de még is annyira jól esik tőle ez a szeretet. Érzem, hogy fontos vagyok neki... Mindennél fontosabb...
- Hallottam mi történt... - suttogja a fülembe. - Ugye nem esett bajod...?
- Nem anya. Semmi bajom. - tolom el mosolyogva magamtól. - Nem történt nagy baj és én is egybe vagyok. - simítok végig a karján, amikor a tökéletes anya-lánya pillanatot a mögöttem álló rendőrkapitány zavarja meg, egy erőltetett köhögéssel. - Tényleg... Anya. - fordulok félig a férfi felé. - Ő Kang KunJae, a Busani rendőrkapitány.
- Örülök a találkozásnak. - nyújtja anya a kezét, amit a férfi viszonoz. - Heo EunMin.
- Szintén. - bólint a férfi. - Szeretnék feltenni a lányának pár kérdést, ígérem nem zavarok sokáig, csak tíz, esetleg húsz percig. - leveszi magáról a zakóját, még én is kibújok a felsőmből, így csak egy trikó marad rajta. Illedelmesen veszi le utánam a cipőjét, majd szépen az enyém mellé teszi, mi több még igazít is rajtuk. Meglepődötten rántom feljebb a szemöldököm, de végül megjegyzés nélkül hagyom a gesztusát, így csak megforgatom a szemem. Lassú léptekkel indulok a nappaliba, azonban anya édesen csengő hangjára vissza kapom a fejem.
- Csináljak egy kis teát? Van hozzá sütemény is.
- Jól hangzik. Köszönöm. - lépked utánam az arcán széles vigyorral a férfi, de próbálok nem tudomást venni róla és leülök a kanapéra, szembe a fotellal, ahova ő telepszik le. A térdére emeli a szabad lábát, így arra pakolja rá a jegyzetfüzetét és folytatja az írást. - Nos... Akkor kezd az elején. Hogyan kezdődött?
Mély, és hosszú levegőt kezdek mielőtt bele kezdenék. Erősen köszörülöm meg a torkom, hogy véletlenül se mondjak olyat amit félre érthetne, esetleg szándékosan rosszul értelmezhetne.
- Az ebédlőben ültünk, mivel... ebédszünet volt. Szinte az egész iskola ott tartózkodik ilyenkor, mivel csak ott van büfé. - a mondatom közben kitartóan bólogat, és írogat. - Szóval... Éppen ettünk, amikor besétált. Nagy volt a hangzavar és... bezárta az ajtót. Nem emlékszem már, hogy hogyan történt, de... gyors volt. Mire észbe kaptam már mindenki a földön feküdt és lemerevedve figyelte őt, ahogy... fegyvert.. fegyvert nyom a fejéhez. - mondom kicsit elbizonytalanodva. Hogy a fenébe eshetett így ki, hogy mi történt...? Ennyire megijedtem volna, vagy mi a fene?
- Ezek után te felálltál és beszélgetni kezdtél vele, igaz? Miről beszéltetek?
- Mindenről. Ami éppen az eszembe jutott abban a pillanatban. A családjáról, a történtekről, amik a napokban történtek. Nagyon kiborult, mikor nem olyan rég az osztálytársai lefényképezték az öltözőbe meztelenül és a kép bejárta az egész iskolát.
- Szóval valakik lefényképezték őt meztelenül, de ő nem jelentette az esetet. Miért nem tette? Ez személyiségi jogok megsértése. Te nem ajánlottad neki, hogy forduljon a rendőrség felé? - szegezi nekem a kérdést, mire végig fút a hátamon a hideg és csak most realizálódik bennem, hogy semmit nem tettem az ügy érdekébe, csak saját dolgommal törődtem...
- Nem... Sajnos, nem jutott az eszembe és mi nem is vagyunk annyira jóba. Csak beszéltünk párszor, de nem gondoltam rá, hogy mit kellene tennie. Rosszul is érzem magam miatta, hogy nem törődtem vele.
- Értem. Utána?
- Tovább beszéltünk és felé indultam, ilyenkor emelte rám a fegyvert, hogy távol tartson magától, de... Nem akart bántani. Épp ellenkezőleg. Túl mocskosnak, rossznak érezte magát, így nem engedett közel magához. Elmondta, hogy megerőszakolták.
A kijelentésemre azonnal kihúzza magát és megáll az írással. Hitetlenkedve néz rám nagyra nyílt szemekkel várva, hogy mikor folytatom. Azonban nem megy. Muszáj nagy levegőt vennem, hogy ne hulljak szét és továbbra is használható legyek.
- EunJin, kérlek folytasd. Ez egy elég lényeges információ. Mondta kik voltak? Látta az arcukat?
- Azt... Azt mondta... nem emlékszik hányan voltak. Látta mindenki arcát, de képtelen vissza gondolni rájuk. Csak... az... az jár a fejébe, hogy hallja a srácokat, de nem beszélni, csupán a nyögéseiket. A karja... és... a bőre... lila. Tele van sebekkel. - simítok végig a karomon, még szép lassan feláll a szőr a hátamon, valamit a karomon. Már csak belegondolni is borzalmas ebbe az egészbe.
- Ez egy elég erős lökés lehetett, hogy ezt az egészet beindítsa a lány fejébe. - vesz ő is mély levegőt, majd nehezen írja le az előbb elhangzott borzalmakat. - Talán ezek lehetnek enyhítő körülmények.
Ezen a mondaton megakadok, és elfelejtek levegőt venni.
- Enyhítő... Enyhítő körülmény...? Az, hogy megalázták és megerőszakolták ki tudja hányan? - állok talpra és idegesen kezdek fel-s alá járkálni.
- Az is lehet, hogy csupán egy emberről beszélünk, csak ő képzelte többnek. Kérlek ülj le és nyugodj le. Folytassuk nyugodt körülmények között.
- Hallja amit mond?! - fakadok teljesen ki. - Beképzelte magának? Hogy a fenébe mondhat ilyet egy felnőtt férfi? Ebben az egészben Kiyo az áldozat! Húzzon el innen... - túrom hátra a hajam, hogy véletlenül se lógjon az arcomba, mert jelenleg képes lennék puszta kézzel kitépni, ha tovább idegesít. Vadul kezd forogni velem a világ, még teljesen rosszul leszek, kicsit el is kap a hányinger. - Nincs már mit mondanom. Menjen el. Most.
Belátja, hogy nincs miről tovább beszélnie. Bezárja a kis füzetét, majd talpra erőlteti magát és magamra hagy a nappaliba. Idegesen ülök vissza a fenekemre és borulok rá a térdeimre, hogy lenyugodjak. A hatalmas csendben tisztán hallom anya és KunJae hangját a konyha irányából, de valahogy most nem tud érdekelni, hogy fel is fogjam miről beszélnek. A telefonom rezgése húz vissza a jelenlegi jó pár perces zárlatomtól. Érdeklődve emelem fel a felsőtestem, hogy megleshessem kitől és milyen üzenet jött. Meglepődötten futom át a pár soros üzenetet, amint a tanársegéd, Kim NamJoon küldött.
Jimin szemszögéből:
Amint haza hoz JeongGuk, azonnal vár a egy elég hosszú beszélgetés anyával, aki a hangját emelgetve von kérdőre, hogy az elmúlt húsz percben miért nem vettem fel amikor hívott. Bevallva az őszintét, nem akartam, hogy TaeHyung vagy JeongGuk hallja az anyával történő beszélgetésem, amiben biztos arról kérdezett volna, hogy jól vagyok-e. Már elértem, hogy TaeHyung ember számba vesz a barátom mellett, és ezt nem akarom elrontani, azzal, hogy hülyének állítom be magam.
Az anyával történő kisebb veszekedésünk után, nem bírja ki és úgy kezd babusgatni, mint egy kis babát. Vicces, de bevallom eléggé élveztem, hogy szinte megetetett, majd kakaót csinált nekem, hogy elfelejtsem a történteket, amik nem is kavartak fel annyira, csak EunJin. Miért kell neki hősködnie...? Bele pusztultam volna, ha bármi baja éri, de még megölelni se tudtam az egész után, mert az a nagyfejű SeokJin közbe avatkozott. Haragszom rá, pedig az egész az én hibám. Ha már az első alkalommal elmondom SeokJinnek, hogy kerülje el őt, mert szeretem, akkor nem kellene így szenvednem miatta, valamint nem kellene gyűlölnöm Jint, aki nagyon kedves volt velem. Csak magamra lehetek mérges, mert egy gyáva nyúl vagyok, aki képtelen elmondani az érzéseit.
A táskámat az ágy lábához hajítom, végül pedig az éppen békésen alvó Maxie mellé ülök. Fél mosollyal az arcomon pillantok a fényesen, fehér szőrére és a kis pocakjára, amit az ittléte alatt növesztett magának. Úgy érzem túl etetem, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne adjak neki enni ha kér, akkor is, ha már előtte kapott. Óvatosan simítok végig a fején, mire kinyitja a hatalmas szemeit és nyugtalanul néz fel rám, amiért felkeltettem az igazán mély álmából.
- Bocsi. Nem bírtam ki. - vallom be neki a tettem, de ő ezt csupán egy hatalmas ásítással, valamint dorombolással reagálja le. Legalább nem haragszik rám, aminek felettébb örülök. - El kellene neki mondanom, igaz? De hogyan...? Kezd elegem lenni abból, amit érzek iránta. - fekszek el a hátamon és a fehér plafont kezdem bámulni, majd lehunyom a szemem és az oldalamra fordulva húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz.
A levegő vételem lelassul és tisztán érzem, hogy a mellkasomban történő lüktetés is alább hagy, ahogy teljesen ellazulok, és próbálom kitisztítani a fejem a gondolatoktól. Talán pár pillanatig sikerül is, de újra elkezdik megtölteni az agyam a zavaros gondolatok. Mi lenne, ha elmondanám és ő viszonozná amit érzek...? Össze jönnénk? Megcsókolhatnám...? Vagy, ha vissza utasít? Tönkre tenném a barátságunkat és azt soha nem bocsájtanám meg magamnak. Kockáztatnom kellene? Félek a következményektől és attól, amit mondani fog. Olyan gyávának születtem...
Végre sikerülne elszundítanom, mikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nehezen halászom elő a farmerom szűk zsebéből a készüléket és lesem meg, hogy ki írt. Magasra szökik a szemöldököm NamJoon nevét látva, így azonnal felülök és elolvasom amit írt. Kicsit értetlenkedve realizálódik bennem a szöveg tartalma, de nehezen sikerül feldolgoznom, ám mielőtt negyedjére is átolvashatnám JungKook neve ugrik a szemembe, így kapásból felveszem.
- Te is megkaptad? - szól bele bármiféle köszönés nélkül a telefonba.
- Igen, ha a meghívásra gondolsz. Nem értem, hogy ezt hogyan gondolhatta a ma történtek után. Én értem, hogy szeretné, ha a végzősök elmennének és a nyaralójában töltenének egy kis időt, de a ma történtek után...
- Nem hiszem, hogy bárki is szívesen menne. - fejezi be a mondatomat. - Bár... Én benne vagyok.
- Te most csak szórakozol, ugye? Mi a fenéért mennél oda? - állok talpra felháborodottan és sétálgatni kezdek fel-s alá. - A többieket úgy se engednék el.
- Tae is jönne, szóval nem lennék annyira egyedül. Rám férne már egy kis kikapcsolódás. EunJinnel a zsíromat is leégetitek a folytonos tanulással, hosszú távon ez már nagyon fárasztó és szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Mi több, gondolom EunJin és SeokJin is eljön.
- Akkor én is megyek. - vágom rá szinte teljesen spontánul, amit azonnal meg is bánok. Anya akkor se engedne el, ha lovagi páncélba öltöztetne és testőröket fogadna. Ezek után kétlem, hogy szabadon mehetnék oda ahova szeretnék, hiába is múltam el tizennyolc.
- Ez elég váratlan volt. Csak EunJin miatt akarsz jönni? - érzem a hangján a döbbenetet, meg valami szinten a gyanakodást.
- Nem akarom, hogy ki hagyjatok a buliból. Én is megyek, mert menni akarok. - már látom magam előtt anya arcát és a fülembe hallom a hangját, hogy azt hajtogatja; nem mész sehová.
- Majd azért beszélj EunJinnel, hogy jön-e. Bár nélküle unalmas lenne az a pár nap a nyaralóba. Baszki még medencéje is van és piát is vesz nekünk. A legjobb fej tanársegéd az egész suliba! - neveti el magát a vonal túlsó végén.
- Mert majdnem egyidős velünk. Megtalálja a közös hangot, és ahogy látom, csak unaloműzésképpen dolgozik az iskolába. Erre a kevés pénzre egyáltalán nincs szüksége. - nyitom ki az ágyam lábánál lévő szekrényt, ahonnan elé veszem a nagyobbik táskám. A látványára azonnal elmosolyodok, valamint átjárják a fejemet a gondolatom, hogy mi fog történni és hogyan fog kinézni a hatalmas nyaraló, ahova két osztály is befér.
- Akkor meg is van kettőnk között a közös hang. - horkant gúnyosan. - Lehet az eltitkolt bátyám.
- Lehet. - bólintok annak ellenére, hogy nem látja. - Figyelj. Leteszem, mert anyával még meg kell beszélnem ezt az egészet.
- Persze. Értem. Majd hívj fel, hogy mit mondott, mert... jó lenne ha te is jönnél. És Jimin. Tudom, hogy neked se tetszik ez az egész SeokJin-es dolog. Láttam és éreztem. Szereted... igaz? - a hangja tompa és gyengéd, talán soha nem hallottam még ilyennek a hangját.
- Mi? - nevetem el kínosan magam, teljesen zavarba esve. - Nem tudom honnan gondolod ezt. - ülök le az ágy végébe. - De akkor még beszélünk, szia. - nyomom ki szinte azonnal a telefont. Félre dobom és a kezembe temetem az arcom. Akkora hülye vagyok...
Hirtelen állok talpra és csapom be a szekrényem ajtaját, majd ököllel ütök bele, ami csak utólag esik le mennyire hülye ötlet. Fájni kezdenek az ujjaim és vele együtt az egész kézfejem. Hangtalanul ordítok fel és a gyomromhoz kapom a fájó testrészem. Több ezer káromkodás ömlene ki a számon, de egy szót se sikerül kierőltetnem. Lihegve esek az ágy szélére és vizsgálom meg a a már megdagadt kezem. Egyszerűen nem hiszem el... Ez rohadtul fáj! Még a könnyem is kiszökik, de anya ordítása nem engedi.
- Jimin! Mi történt?! - hallom az ajtóm elől anya kétségbe esett hangját.
- Csak... Bevertem a kezem és... nagyon fáj! - engedem ki a hangom, így nem bírom ki könnyek nélkül. Anya beront hozzám, még én torkom szakadtából kezdek ordítani az erős fájdalom miatt. Szinte megszédül velem az egész világ és kisebb hányinger lesz úrrá rajtam. Átkarolva vezet le a lépcsőn, majd vázolva papának a helyzetet kezd mentőt hívni, hogy mihamarabb beérhessünk a kórházba.
Mire teljesen észbe kapok az erős fájdalomtól, már a kórteremben ülök az egyik ágyon, az orvos pedig a jobb kezemet gipszeli, még nyugodt hangon kikérdez az esetről.
- Szóval, egészen pontosan hogyan is történt ez az egész? - pillant fel rám, miközben egy újabb csíkot egyenget el a kezemen.
- Véletlenül bevertem, de ezt már mondtam. - szisszenek fel, amint a fájó pontra ér.
- Egy életlen beütéstől nem fog két ujjad is eltörni. - nevet fel ironikusan az előttem ülő szemüveges férfi. Az alkarjával törli meg a homlokát ügyelve véletlenül se kenje össze magát gipsszel. - Édesanyád nincs bent. Igazán elmondhatnád nekem az igazat, Jimin-ah. Nem árulom el neki.
- Csak... bele ütöttem a szekrényem ajtajába. - vallom be eléggé megszégyenülve. A fejemet előre billentem, hogy a lehető legkevesebbet lássa az arcomból, ami mint egy paradicsom vörösödik el percről percre egyre jobban. - Túl ingerült lettem. Nem szokott ilyen előfordulni.
- Biztos egy fiatal hölgy van a dologban. - áll talpra és lemossa a kezeit. - A te korodban nekem folyton gipszben volt a kezem, csak nem dolgok, hanem személyek ütése miatt. Abban az időben is a lányok miatt voltunk sebesültek. Áhh... A szerelem... Ilyen fiatal korban a legcsodálatosabb. - fordul vissza felém és megpaskolja a vállam, de egyáltalán nem reagálok arra amit mond, így érdeklődve ül újra elém. - Mi a baj? Csak nem fiú van a dologban?
- Nem... Egy lány... Én csak szimplán nem érzem olyan csodálatosnak, ahogy a doktor úr. Annyira szívesen szabadulnék ettől az érzéstől, de nem múlik, csak egyre jobban fáj. Kezdek bele őrülni. - elképesztően jól esik végre elmondani valakinek, hogy mi nyomja a szívem. Sokkal könnyebbnek érzem magam mint előtte, de még így is fáj.
- Szeretsz vagy szerelmes vagy valakibe? A kettő teljesen más.
- Eddig... szerettem, de egyre jobban szerelmes vagyok belé. Nehéz a mellkasom amikor rá gondolok, szinte össze szorul, hevesen dobog és alig tudok levegőt venni, amikor pedig mással van, az... felbosszant...
- Akkor tényleg szerelmes vagy belé. - erőlteti magát talpra és elmosolyodik. - Talán ideje lenne elmondanod a hölgynek, hogy mit érzel iránta. Még mielőtt megteheted, vagy egész életedben nyomasztani fog a dolog. Ne engedd, hogy az egész csak egy álom, egy képzelgés legyen. Egy vágy, amit nem tudsz elnyomni, teljesen mindegy kit találsz helyette... Ha anno elmondtam volna AeMinnek... - kuncog fel még eltűnik a kis szobájába.
Elmélyülve nézek utána hosszú percekig, de végül arra a következtetésre jutok, hogy ideje mennem. Lassan állok talpra és sétálok ki anyához, aki azonnal felpattan a műanyag kék széksorról. Közel lép hozzám. Annyira, hogy alaposan szemügyre vehesse a vadonatúj gipszem és némán elmorzsol pár könnycseppet.
- Anya... Ez nem nagy dolog. Nagyon sok gyereknek van eltörve a keze vagy a lába. Hamar rendbe jövök. - fogom meg a vállát, majd gyengéden végig simítok a karján. - Menjünk haza, mert kezdem álmosodni. - fogom meg a kezét. - És szeretnék beszélni veled valamiről...
- Hadd halljam. - indulunk el. Lomha léptekkel andalgunk ki a kórház elé, ahol már vár ránk a megrendelt taxi. Megvárom még beülünk és elindulunk haza, majd folytatom.
- Az egyik tanársegéd egy kisebb összejövetelt szervez a hétvégére. Elmennénk a nyaralójába és szórakoznánk egy kicsit a félévi vizsgák előtt. Sokan mennénk. Jönne JeongGuk és EunJin is, nagyon jó fej NamJoon és oda figyelne ránk. Ő tudja hol a határ és...
- Nem. - vágja rá szinte azonnal. Éreztem, hogy ez lesz. - A mai után nem mész sehova. Nem hiányzik, hogy oda is beállítson valami fegyveres barom és komoly bajod esne.
- Anya. - forgatom meg a szemem egy hosszú sóhaj kíséretében. - Csak a mi évfolyamunk menne, de nem mindenki, és oda figyelnénk egymásra. Már tizennyolc múltam és oda tudok figyelni magamra, megtudom magam védeni! Nem zárhatsz el, mint egy majmot a ketrecébe.
- Tudom... De, ha egyszer féltelek... Olyan gyorsan felnőttél és félek téged elengedni... Rettegek attól, hogy magamra hagysz, ahogy az apád tette... - kezdi a szemeit törölgetni.
- Én mindig is a kisfiad maradok, és sose hagylak magadra. - karolom át az épp kezemmel. Erősen tartom közel magamhoz, hogy érezze; mellette vagyok. - Te vagy a legfontosabb nekem és nagyon szeretlek...
- Jaj Jimin-ah! - karolja át a nyakam. Lehunyom a szemeim, így elveszek a bársonyos ölelésébe, amiben mindennél több szeretet és odafigyelés van. Miért ilyen könnyű kifejezni a szeretetet egy olyan embernek, aki tudja, hogy mit érzek és miért olyan nehéz egy olyannak, aki nem tudja, mi több bizonytalan az érzéseit illetően. Ha tudnám, hogy ő is szeret, vagy azt, hogy tudja mit érzek iránta, akkor könnyebb lenne? Hogyan tudok úgy szeretni valaki, hogy abba bele fájdul a szívem. - Én is szeretlek... Ha ennyire fontos neked... Rendben. Menj el, de ígérd meg, nem iszol sokat.
- Ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése