Egy újabb kincs!

Most nem egy új részt hoztam, hanem egy kis kedvcsinálót a történethez. Az egész videót több hétig csináltuk több program segítségével, bár igaz én csak a szobát csináltam meg, az összes többi az ő érdeme. Reméljük tetszik majd nektek, mert tényleg sok idő és kemény munka volt vele. Ameddig pedig nem jön a következő rész olvassátok el a már feltöltött fejezeteket, esetleg nézzétek meg az előző videót, ami a bloghoz készült!

28. Fejezet: Feszült helyzetben

EunJin szemszögéből: 

Teljesen lemerevedve figyelem a lány, aki könnyes szemekkel pillant körbe a rá szegeződő tekintetek tömegén. Érezni lehet a feszültséget és a félelmet a levegőben, mindenki retteg, hogy mi fog ebből kisülni, amit teljesen meg is értek. Ez az egész szituáció magából kiindulva is borzalmas... Mit akar azzal a fegyverrel? Kit akar könyörtelen módon lelőni...? 

- Kiyo. - szólal meg az egyik tanár, talán az egyetlen, aki jelenleg bent van az ebédlőben. Automatikusan pillant mindenki a férfira. Az öreg matektanár óvatosan áll fel a helyéről, hogy közelebb férkőzhessen a fegyveres lányhoz. - Nem kell ezt tenned... - indulna meg, de Kiyo azonnal a saját fejéhez emeli a fegyvert. Valaki a terem egyik részéből hangosabban sikít fel, így a férfi kénytelen megtorpanni, tudva, hogy jelenleg semmit nem tehet. 

- Senki ne mozduljon meg... - szólal meg kétségbe esetten a könnyeitől küszködve. - Senki ne jöjjön a közelembe. - fordul körbe. 

- Kérlek Kiyo... Hadd segítsek... - ereszkedik térdre jó pár méterre a lánytól. 

- Nekem senki nem tud segíteni... - kezd néma sírásba és meginog a kezében a pusztító fegyver. - Azt akarom, hogy mindenki lássa... Hogy emlékezzenek arra mit tettek... - szorítja össze a szemeit és kibiztosítja a fegyvert, majd húzná is meg a ravaszt. Ösztönösen pattanok fel, hogy tegyek valamit az öngyilkossága ellen. Akármennyire is rettegek... Félek, hogy talán rám emeli a fegyvert és tudat nélkül lő le. 

- Kiyo. - nézek egyenesen rá. A hangomra erősen szorítja össze a szemeit és kezd egyre jobban sírni. Bátorkodok tenni pár lépést. Az idő szinte megáll körülöttünk és minden eltompul, csak rá figyelek, ő pedig a hangomra, ami egyre jobban zúghat a fejében. - Sajnálom, hogy pénteken nem voltam ott... Nagyon önző voltam... 

- Becsaptál engem... - engedi lejjebb a nehéz fegyvert, így óvatosan indulok még közelebb felé. - Azt mondtad... benned bízhatok... 

- Tudom... De igaz volt... Én. Én segíteni akarok neked... Itt vagyok. Most... tedd le a fegyvert... és semmi baj nem lesz... Megoldjuk ezt az egészet, ketten.
- Nem tudsz segíteni! - ordítja el magát, amire azonnal megállok és szinte lefagyok. Nyugodtnak kell maradnom... Ha kapkodok, azzal csak bajt csinálok, ennél is nagyobbat. - Fogalmad sincs semmiről... Senkinek nincs...
- Mond el. - vágom rá szinte azonnal. - Tudni akarom mi bánt. Érdekel mi van veled... Csak mond el nekem, rendben. Nem mozdulok el innen, csak ereszd le a fegyvert és mond el mi a baj...
Hosszú pillanatok múlnak el, nekem perceknek tűnve. Gyorsan ver a szívem, szinte a torkomban érzem dobogni, hallom a ritmusát a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim patakként izzadnak és nem győzőm a nadrágomba törölni a kezem apró mozdulatokkal. Egy rossz szó, vagy mozzanat és mindennek annyi... Vagy nekem, vagy neki.
- Biztos... tudni akarod...? - vesz mély levegőt.
- Igen. Szeretném, akarom tudni. Kérlek szépen meséld el nekem, nem lesz semmi baj. - nyelek nagyot. A testemet átjárja az izgalom, folyamatosan remegek és bizonytalanul tartom a testem, ami hatására a lábaim és az egész hátam, nyakam fájni kezd. Nem fogom sokáig állva maradva bírni.
- Engem... Mindenki bánt... Mindenki belém rúg, mert... más vagyok...
- Ez ellen nem tudunk mit tenni, Kiyo. Az ilyen dolgok tesznek minket erőssé és tapasztaltabbá. Túl kell lépned a gyerekes szívatásokon és csak előre kell nézned nem törődve senkivel.
- Én nem vagyok ilyen. Kénytelen vagyok rá... - kezd újra sírni, ami eléggé elbizonytalanít. - Én nem vagyok erős... Nem vagyok olyan mint te...
- Te erősebb, és jobb vagy nálam. - lépek egy aprót, de azonnal vissza kapja a fejéhez a fegyvert. - Sok rossz lépésem volt... Borzalmas dolgokat tettem... Olyan dolgokat, amiket nem kellett volna másokkal... Én is szenvedtem... Én is megakartam halni. Te jobb vagy mint én. Te szereted a családod. Szereted az anyád, az apád. Én ezekre képtelen voltam, képtelen voltam igazán szeretni másokat... Te jobb vagy ennél Kiyo. Jobb vagy mindnyájunknál... Soha senkibe nem rúgtál bele és ez az ami számít.
- De engem bántanak... Mindenki bánt... Senki nem ért meg...
- Tudom, nagyon rossz érzés, de muszáj tovább lépned. Én itt vagyok. Segítek neked benne, a szüleiddel együtt, minden jó lesz, csak adj nekünk lehetőséget, hogy jóvá tegyük a többiek hibáit. Hosszú és nehéz lesz, de sikerülni fog, csak... Bízz bennem... - lépek még párat, így csupán egy két méterre kerülök tőle.
- Ezen nem tudtok segíteni. Se te és senki. Ezt nem teheti jóvá már senki se. Kihasználva érzem magam... mocskosnak és nem tudom magamról lemosni! - ordítja remegő hangon, amitől teljesen össze szorul a mellkasom. Itt... nem csak gyerekes szórakozásról van szó.
- Mi történt? - kérdezek rá félve, tudván, hogy mi lesz a válasz. Érzem, bizsergek a tudattól és elkap a harag, ahogyan egyre jobban bele gondolok.
- Az a kép... Az az oka... Nem tudok, így élni, EunJin... Én képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, így teljesen leesik a fejéről a kapucni. Teljes látványt kapok a lila, véraláfutásos nyakáról, ami bebizonyítja, hogy amit gondoltam igaz.
- Kik tették ezt...? - lábad könnybe a szemem és nem bírom ki, hogy ne tegyek még pár lépést. - Kik voltak...?
- EunJin... Ne gyere közelebb! - emeli rám a fegyvert. Szembe találva magam a fegyver nyílásával azonnal lepereg előttem minden és mindenki, aki fontos a számomra. A fülembe kezd zúgni JeongGuk hangos, és kedves nevetése, még az orromat SeokJin epres illata tölti be, de mindennél jobban látom magam előtt Jimin mosolyát, ami mindig megmosolyogtat. Anya jut az eszembe, ahogy szorosan ölel magához, és nyom a homlokomra és cuppanós puszit, ami mindennél többet jelent. A fiúk hangja, amik folyamatosan zúgnak a fülembe. Percekig eszméletlenül állok a fegyver előtt, még sorba pereg le a szemem előtt minden kedves emlékem, vagy minden kegyetlen és borzalmas. Mikor apa azzal a cafkával csókolózott a konyhába, amikor össze pakolt és elhagyott minket. A férfi, aki majdnem elvette a szüzességem és megcsalta anyámat. Tina, aki átvert és becsapott, épp úgy mint MinJun, aki csak kihasznált, hogy lefektethessen.
- Mit tettek veled...?
- Rám támadtak... Nem tudom hányan voltak, nem emlékszem az arcukra, a hangjukra... csak arra amit tettek... Tisztán emlékszem, mindenre... Ahogy a nevemet mondják... a sírásom és sikításom mellett hangosan nyögnek... Hogy sorra... használnak engem... - szorul el a hangja a mondat végére, még bennem, csak haragot és kétségbeesését kelt. Hogy... Hogyan tehette ezt bárki is...? Pont vele...?
- Meg tudjuk oldani... - lépek közelebb hozzá könnyes szemekkel. - Mindenki megkapja a büntetését...
- Nem... Ez... Nem fog változtatni semmin...
- De... Igenis fog. Bátrabb vagy mint én... Sokkal bátrabb, mint én valaha leszek. Képes vagy beszélni arról ami bánt, ami rossz... Én soha nem voltam rá képes, de elnyomtam magamban... és barátokkal, a családommal képes voltam tovább lépni. Neked is menni fog... Anyukád és apukád melletted van, és mindig ott lesznek neked, mert te vagy a lányuk, és te leszel a kistestvéred nővére, akire fel fog nézni... Ne mondj le egy olyan nagyszerű dologról mint a családod... Én bármit megtennék egy olyan boldog családért, ami neked van... - lépek még közelebb hozzá, egészen olyan közel, hogy a pisztoly csöve a hasamnak nyomódik, így ösztönösen hunyom le a szemem és merülök el még egyszer utoljára  szeretteim arcában. Miért jár még most is Jimin a fejemben... Miért csak őt hallom, látom és érzem magam előtt...?
- Miért csinálod ezt...? - sír folyamatosan, még én lassan karolok a nyakába és húzom közelebb magamhoz.
- Mert fontos vagy nekem és bízok benned...
A mondatom végére azonnal kiesik a pisztoly a kezéből és hangosat koppan a nagy csempe lapokon. Szorosan ölelem magamhoz még torka szakadtából kezd ordítani és sírni a kezeim között. Minél messzebb rúgva magunktól a fegyvert adja be a lábaim a szolgálatot és egyszerre esünk le a földre, de ő nem is foglalkozik a helyzettel, csak hangosan zokog, én pedig egy pillanatra se engedem el. A sírása halk hátterében hallom meg a rendőr és mentő autók szirénáját, amik egyfajta megkönnyebbülést adnak, de korán se akkorát, mint az, amikor a karomba esett. Az étkező ajtaját percek múlva sikerül betörniük és kezdik kivezetni a diákokat, akik szinte rohanva menekülnek kifelé az épületből. Nem engedem el az ölemben síró lányt egészen addig, még meg nem jelennek a mentősök egy hordággyal. Nehezen sikerül leválasztaniuk rólam Kiyot, mert nem akar elengedni, de végül sikerül nekik, de eszméletlen állapotban fektetik fel a hordágyra, majd betakarva és kibiztosítva tolják ki az ajtón. A sarkamon ülve meredek utána egészen addig még egy kéz nem ér az arcomba, ez ránt vissza a valóságba és eszmélek rá, hogy a diákok helyett már rendőrök töltik meg az ebédlőt. Megfogva az egyenruhás férfi kezét húzom fel magam álló helyzetbe, de nem bírom magam megtartani, így ő kísér egy székhez, majd ül mellém.
- Rendben vagy? - pislog rám, amire én csak aprót bólintok és a földre pillantok a pisztolyt keresve.
- Nem kell félned. - toppan be, majd áll meg mellettem egy öltönyös férfi, és azonnal emeli is fel a jelvényét. - Kang KunJae vagyok, a Busani rendőrkapitány. A fegyvert már bizonyíték formájában össze szedtük, azonban lenne hozzád pár kérdésem az incidenssel kapcsolatban. - nem teljesen fogom fel mit is akar tőlem, így merev tekintettel bámulok el mellette. - Vagy... Hívjak egy mentőt? Esetleg beszéljünk később?
- Az... Az jobb lenne... - szólalok meg felszabadulva a sokkból, ami most jön ki rajtam a történtek után. - Nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni a kérdéseire.
- Teljesen megértem, ez egy eléggé zavaros helyzet és te... te vagy a nap hőse. Ha nem teszed, amit teszel könnyen lehet, hogy jó páran meghalnak ma. Bátor dolog volt amit tettél, de ez egy komoly nyomozásnak tűnik. Fukuda Kiyo ellen eljárás fog indulni a történtek miatt...
- Tessék....? - nézek egyenesen rá. - Ezt nem gondolhatja komolyan. Senki nem halt meg, és senkinek nem lett baja! Ez nem érdekli magát?
- De, érdekel, csak ez a lány lőfegyvert hozott az iskolába, foglyul ejtette az ittlévőket és a szemük láttára akart végezni magával.
- Akkor se egy bűnöző. Kiyo senkit nem tudna bántani, ezt biztosan elmondhatom. - állok lábra és úgy nézek a rendőr-kapitányra.
- Ez nem rajtam múlik. - halássza elő a zakója belső zsebéből a kis vékony noteszét, ahova ír valamit, majd végig mér. - Elmondanád a neved? Úgy érzem ilyen állapotban nem kellene beszélgetnünk.
A nem tetszésemet egy ideges fújtatással jelzem neki, majd megforgatva a szemem kénytelen vagyok neki válaszolni. Annyira bosszant, hogy valami taknyos gyereknek néz engem...
- Heo Eun Jin. - szótagolom el neki a nevem, hogy könnyen le tudja firkantani. Még utoljára néz rajtam végig és jegyzi meg az arcom, majd elmosolyodik.
- Nagyon jó túsztárgyaló lennél. - szólal meg egy bugyuta vigyorral az arcán. - Még ma délután, vagy holnap reggel megkereslek. - int a teremben lévő kollégáinak KunJae nevű pasas, majd még előtte távoznak, kivéve egy embert, aki mellém állva néz utánuk.
- Faszfej... - jegyzem meg magamban, mire a férfi a történtektől eltekintve egész jó kedvűen nevet fel, majd együtt sétálunk ki az épületből, ki az udvarra a többiekhez. Szinte azonnal rám szegeződik minden tekintet, ami lassan kezd kellemetlenné válni egészen addig még meg nem pillantom Jimint, JeongGukot és a többieket. Tisztán látom, ahogy Jimin megindul felém, ezért én is így teszem, de bevág közénk valaki, akit csak később ismerek fel. SeokJin ölel szorosan magához, megakadályozva, hogy Jimin közelébe kerüljek.

A több mint egy órás udvaron való várakozás után szól csak nekünk az igazgatónő, hogy a borzalmas esemény miatt mindenkinek elrendeli, hogy ezen a héten senki ne jöjjön be az iskolába. Meg is érthető, mivel jó pár embert felkavartak a történtek. A fiúk semmit nem mertek tőlem kérdezni a dologgal kapcsolatban, még mondani se mondtak semmit, csak álltunk egymás mellett és némán figyeltük a történteket. Végül elválunk egymástól, bár ragaszkodnak hozzá, hogy haza visznek JeongGuk-ék, esetleg SeokJin haza kísér, de egyik ajánlatot se fogadom el. Mindenkitől elköszönök, legvégül Jimintől, aki szomorúan, szinte megtörve áll előttem, de nem néz a szemeimbe. Semmit nem mer mondani, csupán annyit, hogy "szia". A parkolóban hagyva a fiúkat indulok el a szokásos útvonalon haza, még nem egy fekete autó le nem parkol mellettem. Azonnal felismerem az öltönyt és a sötét frizurát. Már megint ez a rendőr...
- Haza vihetlek? - kerüli meg a járműt, majd neki támaszkodik a kocsi ajtajának. - És ha már ott vagyok nálatok, el is intézhetjük a kihallgatást.
- Nem hiszem, hogy tudnék róla beszélni. - sétálnék el az autó mellett, ha ki nem nyitná előttem az ajtót. - Mit nem ért abból amit mondok magának?
- Csak örülnék, ha meggyorsíthatnánk az ügyet. Több diák is azt mondta, csak utánad szeretnének beszélni az ügyről. Felnéznek rád az iskola társaid, EunJin. Csak annyit kérek tőled, hogy meséld el mi is történt azokban a borzalmas percekben, mit mondott neked Kiyo.
- Ha ma beszélek magának, leszáll rólam? - nézek egyenesen a szemeibe. Minden szó nélkül határozottan bólint. - Rendben. Legyen, de... ő nem egy bűnöző.
- Tiszteletben tartom a véleményed, de én ezzel tudok vitatkozni. - nyitja ki még jobban az ajtót, ahova a tekintetével ültet be.
- Mert nem ismeri őt... - szállok be végül a kocsijába.

JeongGuk szemszögéből:

Hárman szállunk be a kocsiba, de még mindig nehezen bírom felfogni a dolgokat, amik történtek az ebédszünetben. Nem bírom elhinni, hogy az a szerencsétlen majdnem megölte magát és EunJint, aki akár egy szuperhős harcolt érte. Azt hittem szombaton volt akkora bátorsága, de nem. A mai tette, mindenen túl tett... Soha nem gondoltam volna, hogy erre képes.
- Még mindig nem tudom mi  fasz történt... - szólal meg a mellettem ülő TaeHyung, aki nagyokat pislogva bámul ki a fejéből. - De komolyan... Mi a fasz történt?
- EunJin megmentette azt a japán csajt. - válaszolom, még a kulcsomat kezdem keresgélni. - Elképesztő...
- Nem. Ez egyszerűen őrültség volt. Még is, hogy gondolhatta ezt? Lelőhette volna az az örült! Őt vitték volna ki hulla zsákban! - fújtat idegesen mögülünk Jimin. Jól éreztem, hogy feszült és majd szét robban az idegtől, mióta EunJin kisétált az épületből.
- Annak a csajnak komoly segítségre lenne szüksége. Vagy társaságra. Baszki... Kik voltak azok a tetűk, akik megerőszakolták? - veszek mély levegőt, majd azonnal Taere kapom a fejem. - Ugye te nem...?
- Dehogy! Én soha nem tenném ezt egyik lánnyal vagy nővel se! - háborodik fel, majd mérgesen dobbant a lábával. - Én csak akkor élvezem a jó szexet, ha az alattam, vagy felette, esetenként mellettem nyögő lány a fellegekben jár az élvezettől. Ez nem az én pályám. Nem vagyok az az erőszakos fasz.
- Jó... Ez igaz... Sajnálom a feltételezést. - kezdek mély gondolkodásba.
- Ha... azon a képen EunJin is látszik... Lehet őt is... - a mondat végére teljesen elhalkul a hangja és végig fut az agyamon, hogy ez a fordulat is bekövetkezhetett volna. Basszus... Ha csak jobban bele gondolok, hogy egy olyan srác venné el a szüzességét, akit nem szeret, és megerőszakolja... Szinte bekönnyezik a szemem.
- De nem történt meg. - fordul hátra TaeHyung. - Ne játszatok öregasszonyokat. Nem történt semmi rossz és... és ennyi. Nézzétek a jó oldalát. Egy hétig nincs suli, aztán pedig ott van a négynapos szünet a félévi vizsga előtt. Lazíthatunk, hála a szuicid kislánynak. - szinte elfolyik mellettem az ülésen, mire mind ketten jól hallatóan sóhajtunk fel Jiminnel.
- Meglepő a szókincsed. Fogadok, hogy nem magadtól jött... - vágja a látszat barátom fejéhez Jimin, mire ő csak pufogni kezd az orra alatt.
- Hallottam, mikor a rendőrök beszélték, így hát rá kerestem a neten. Ennyi... Engem is érdekelhetnek dolgok és nem vagyok idióta. Csak tartalékolom az energiám és a tudásom másra.
- Én kérek bocsánatot... 

27. Fejezet: Az önzőségem következménye

EunJin szemszögéből: 

Talán ez volt az életemben az a hétvége, ami a leggyorsabban véget ért. A JeongGukkal való alvás nem is bizonyult annyira rossznak. Azt hittem kénytelen lesz bemászni mellém az éjszaka közepén az ágyba, de nem. Végig lent maradt a földön és semmit nem tett, ami eléggé meg is lepett. Igaz, kénytele volt alvás előtt leugrani az éjjel-nappaliba, hogy vegyen magának egy doboz sört, de még így is sírva aludt el. Annyira hihetetlen, hogy ez az egész ennyire felkavarta, pedig mennyire keménynek mutatta magát mindenki előtt. Soha nem éreztem még, hogy valakinek ekkora szüksége legyen rám... Olyan furcsa érzéseket kelt bennem, közben pedig megmelengeti az ember szívét. 

Amint vasárnap reggel haza engedtem JeongGukot SeokJin azonnal keresett és végig beszélgettük az egész napot. Fogalmam sincs mi ez az egész köztünk, de nagyon jól kijövünk egymással és bármiről képesek vagyunk beszélgetni, ami hihetetlen. Nem gondoltam volna, hogy pont vele kerülök ilyen kapcsolatba. Csak egy egoista, buta sportolónak tűnt, de most már teljesen máshogy állok hozzá. Jin tényleg nagyon rendes és odafigyelő.
Hétfőn reggel teljesen feltöltődve indulok gyalog az iskolába széles mosollyal az arcomon. Ahhoz képest, hogy lassan itt a november vége elég kellemes az idő, még ha csak tíz fok van. Az éppen csak össze gombolt, hosszú bársony kabátomban suhanok végig az utcákon a magassarkú csizmám ellenére. Fel se tűnik milyen rövid idő alatt érek az iskola utcájára, ahol már többen is sétálgatnak, beszélgetnek, vagy éppen a reggeli kávéjukat, esetleg reggelijüket fogyasztják a fa padokon helyet foglalva. Egy-egy ismerősnek oda intve haladok el előttük, tartva a gyors lépést még meg nem látom a suli épületét, amire kicsit le is lassulok. A kis fa hídon átlépkedve azonnal meg is pillantom a focipályán a jelenleg hosszú nadrágot viselő focistáinkat, köztük SeokJint, aki szintén kiszúr engem. A szűk nadrágjában lép a labdájára, hogy ne guruljon tovább, így igazítja meg az alakját teljesen elnyelő homok színű pulóvert. Elmosolyodik, ahogy közelebb érek hozzá, ezáltal az én arcomon is megjelenik egy kisebb vigyor. A pálya szélén állok meg, méterekre tőle még nem nekem nem rúgja a labdát, amint kissé ügyetlenül állítok meg a lábam belső felével.
- Nem tudtam, hogy a focihoz is értesz. - kuncog fel jó kedvűen Jin és lassú léptekkel indul meg felém.
- Hidd el. Ha lapos talpú lenne rajtam már rég porrá aláztalak volna a pályán. - vágok vissza neki és odébb gurítom a labdát tőlünk. - Miért nem vagy átöltözve? Ki akarsz tűnni a fiúk közül? - pillantok a csapat maradék tagjaira, akik a füvön labdáznak.
- Csak téged vártalak. Már megfigyeltem mikor érsz ide és azt kell mondanom, hogy ma új rekordod van. Ez legalább húsz perccel hamarabb volt. Jár az iskolai kitüntetés.
- Nagyon jó kedvedben vagy. - nevetek fel és a hajamba túrok. - Reggel gyorsan elkészültem és hát... Így legalább nyugodtabban beértem és van időm az első órám előtt.
- Nekem is van még időm. - mosolyog rám. - Reggeliztél már? Ennél valamit? Vagy...
- Egy kávé. Jól esne. - vágok a szavába, amin ő először meglepődik, de végül felkacag.
- Srácok, becsengőre itt vagyok! - szól oda a fiúkra, akik a hideg ellenére rövid nadrágban rohangálnak. SeokJin szavára mindannyian elmosolyodnak, majd csak bólintanak és folytatják az edzést. - Ne gyere. - indulunk el együtt az iskola menzára.
Egymás mellett sétálunk be az épületbe, és az ajtónál udvariasan enged előre. Megcélozzuk a büfét, ahol csak pár ember áll sorba, így mi is csatlakozunk.
- Gondolkoztál már a következő randinkon? - vigyorog rám a kezeit tördelve. - Azon gondolkodtam... megismételhetnénk...
- Én is gondoltam rá. - fordulok teljesen mögé és a fülem mögé tűröm a hajam. Egyenesen a szemeibe nézek, az arcomon egy kedves mosollyal. Mélyen merülök el a szemeiben és ugyan olyan tekintettem találom szembe magam mint az enyém, miközben mélyen elveszek a szemeiben, de még sem úgy mint Jiminében. Ő valahogy teljesen más...
- Öm... - hallok meg ez ismeretlen magasabb fiú hangot a sorban magunk elől. Egyszerre pillantunk rá a hang tulajdonosára, aki egy alacsonyabb termetű - még Jiminnél is - fiú. Alaposan mérem végig másodpercek alatt a kerek arcát, amit egy szintén kerek szemüveg véd. Fél pillantást vetek a mellette álló barátjára, aki az ölében szorongatja a laptopját, majd csak lesüti a szemeit. - EunJin, igaz? - folytatja a szemüveges fiú, mire én csak aprót bólintok. - Jóba vagy Kiyoval, nem? Mármint... Pénteken még szakkőr előtt elment a könyvtárba, hogy beszéljen veled, de nem jött vissza és azóta fel se vette a telefonját. Az utóbbi időben eléggé ki van borulva, mondott neked valamit mi van vele? Nagyon nem önmaga már egy jó ideje és eléggé aggaszt mindenkit a viselkedése a klubban.
- Sajnos... Pénteken ne volt időm beszélni vele és elfelejtettem szólni neki. Ma akartam bocsánatot kérni tőle... De... Nem ment be a szakkörre? - teljesen ledöbbenek.
- Az utóbbi időben, csak időnként jön be és sokkal hamarabb el is megy, vagy éppen késik. Kérdeztük mi a baja, de nem válaszolt, meg se hallja amit mondunk neki. - szólal meg a laptopját ölelgető srác, akinek a szavait a szemüveges apró bólogatással igazolja, még megigazítja a szemüvegét az orrnyergén.
- Ma mindenképpen megkeresem és beszélek vele. - veszek mély levegőt. Ennyire komoly lenne a helyzet? Nem hiszem el... Mi történhetett, ami ennyire kiverte nála a biztosítékot? Mikor pénteken láttam... teljesen össze volt törve. Nem láttam még embert ilyen állapotban. - Köszönöm, hogy szóltatok.
Halványan mosolyodnak el, majd fordulnak is el tőlünk, hogy bevásároljanak reggelre, így SeokJin felém fordul és értetlenül pislog rám. Mély levegőt veszek, amit lassan engedek ki, még lehunyom a szemem pár pillanatra.
- Ki is ez a... Kiyo? - ejti ki bizonytalanul a lány nevét, még a fejét oldalra billenti.
- A... számítógép vagy valami videojáték klub vezetője. Azt hiszem... Harmadikos és nagyon kedves. Mindig színesen öltözködik és nagyon virgonc. - ecsetelem a velem szemben állónak, aki még mindig értetlenül néz rám. - Ah... Volt az a hülye fénykép... Ő volt az, aki teljesen meztelen volt a képen és engem sikeresen kitakart.
- Így már tudom kiről is beszélsz. - bólogat szorgalmasan. - Az egy... Undorító kép volt.
- Ne is mond... Szegény Kiyo... - hajtom le a fejem. Annyira utálom magam amiért nem figyeltem oda rá jobban és nem beszéltem vele többet. Máshogy kellett volna a dolgokhoz állnom, de a saját bajommal voltam elfoglalva. Furdal a lelkiismeret, hogy nem mentem vele pénteken a könyvtárba, mikor megígértem neki.
- Na... Csak nincsen semmi baja. - simít végig a karomon SeokJin, ami elég kellemes érzéssel tölt el, így kénytelen vagyok elmosolyodni és felnézni rá. - Ma megkeresed és mindent megbeszéltek négyszemközt.
- Igen. - mosolygok rá.
Halad a sor és sorra kerülünk. Jin kér magának magának egy fekete kávét, nekem pedig egy tejes kávét, majd helyet foglalunk az egyik ablak melletti asztalnál és lassan kezdjük iszogatni a kávékat. Két kézzel fogom meg a műanyag poharat, majd a számhoz emelem, de mielőtt bele innék az orromon szívom be a finom kávé illatát, ami teljesen megtölti a tüdőm, így hangot adok az élvezetemnek. SeokJin halkan nevet fel rajtam.
- Ittál már ezer wonnál drágább kávét? Annak sokkal erőteljesebb illata van. - kezdi magyarázni, miközben aprót szürcsöl a barna léből.
- Nem, de a kávé az kávé. Csak legyen szemes kávé és tökéletes. - lassan iszok bele az egész finom italba, mire ő megcsóválja a szemét. - Mi az?
- Egy ötezer wonos kávénak sokkal kellemesebb és finomabb íze van. Mikor iszod, szinte érzed a kávé szemeket a szádban, a pörkölést és az isteni aromát. Ez csak darált kávé, forró víz és cukor, meg hideg tej. Majd egyszer csinálok neked rendes kávét, amit imádni fogsz. - fogja meg a szabad kezem, amin azonnal elmosolyodok.
- Szavadnál foglak. - kuncogok fel.
- Jó reggelt. - áll meg mellettünk JeongGuk és mellette Jimin, így szinte azonnal elengedjük egymás kezét és feléjük fordulunk. - Már ilyen hamar itt vagy? - pillant felém JeonGuk.
- Hamar kelte és így legalább van időm órák előtt. - iszom meg a kávém. - És ti? - mosolygok Jiminre, aki csak elpillant rólam. - Jobban vagy?
- Mondjuk... Már nincs lázam, de az orrom még folyik. - motyogja nem túl hangosan, ami eléggé elbizonytalanít vele szemben. Mi a baja? Megint rám se néz, beszélni se szívesen beszél hozzám.
- De most már jobban vagy, nem igaz? - szólal meg SeokJin, amibe jól láthatóan remeg bele Jimin, majd aprót bólint. - Nos... Én megyek, mert edzeni fogunk. - izza meg a kávéját, majd az én műanyag poharamba dobja az övét. - Örültem, hogy beszéltünk. - áll fel és rám mosolyog. - Ma még beszélünk. Sziasztok. - sétál el a kezében a poharakkal, amiket az első kukába bele dobja.
- Ez is randi volt? - vágódik le Jin helyére JeongGuk.
- Csak reggeli kávézás volt. Ennyi az egész. - bambulok el a gondolataimba merülve. - Meghívott, mert össze futottunk az udvaron.
- Várható folytatás?
- Azt beszéltük, majd valamikor még össze hozunk egy újabb randit, de azt még nem tárgyaltuk meg mikor.
- Lassan itt fél év. Jönnek a vizsgák. - támaszkodik az asztalra Jimin. - Ez az egyik legfontosabb dolog az év végi vizsgákon kívül, és ha ez nem sikerül, akkor nem csinálhatod meg az év végit.
- Tudom... - veszek mély levegőt. - Hidd el én készülök rá. - nézek fel rá.
- Egyáltalán nem tudod a matekot és a történelmet. - vesz mély levegőt. - Ezekre is időt és energiát kellene fektetned, nem csak SeokJinre.
- De tudom őket Jimin. - nézek fel egyenesen a szemébe kissé mérgesen.
- Nem tudod! - emeli meg a hangját, ami mind a kettőnket meglep és kicsit meg is ugrok a helyemen. Soha nem hallottam még így beszélni senkivel se, főleg nem velem. Eléggé megrémít ez a hangsúly, mert nem gondoltam volna, hogy velem így fog beszélni a semmi miatt. Nem értem megint mi baja van, de ezek a gyerekes hisztijei egyre jobban bosszantanak és idegesítenek.
Nem is mondok semmit arra, hogy megemeli velem szemben a hangját. Minden szó nélkül állok fel az asztaltól és indulok megkeresni még óra előtt Kiyot, hogy megbeszéljem vele a dolgokat és kicsit kiverjem a fejemből Jimin reakcióját. Azt hiszi ennyire hülye vagyok? Eszméletlenül mérges vagyok rá, hogy idiótának néz engem.

Jimin szemszögéből:

Ketten maradunk az asztalnál JeongGukkal és miután végig követem EunJin kirohanását, csak a barátom bamba nézésével találom szembe magam. Értetlenül néz rám, majd megrántja a vállát és nagyokat pislog.
- Ez meg mi a fene volt? - ránt le az asztalhoz, hogy beszélni tudjunk normálisan. - Úgy neki estél mint egy éhes oroszlán. Komolyan mondom... Megjött vagy mi a fene van?
- Nem... Én csak... - veszek mély levegőt.
Komolyan... nem akartam vele így beszélni, csak... ahogy megláttam itt ülni SeokJinnel hirtelen elkapott egy kisebb löket és... Teljesen becsavarodtam. Fáj a közelében lenni, de úgy, hogy Jin kezét szorongatja kész kínzás.
- Te csak? Basszus Jimin... Eléggé megsértődhetett. - támasztja meg a fejét az asztalon, amit vizsgálni is kezd, majd rám néz. - Ugye... Nem vagy féltékeny?
- Mi? Én... Nem... Nem vagyok.
Vagy talán még is. Olyan dühös vagyok, ha kettőjükre gondolok, ugyanakkor... haragszom magamra. SeokJin az én ötleteim miatt tudott olyat nyújtani EunJinnek, amitől JeongGuk elmondása szerint az utóbbi napokban nagyon boldog. Hogy lehettem ekkora barom...? Képtelen vagyok vissza csinálni az egészet, pedig ha lehetne... azonnal megtenném. A rosszullét kerülget, ha csak bele gondolok mi történhet majd a következő randevún köztük. A hideg is kiráz a kellemetlen gondolatoktól, így előre billentem a fejem, ami a gravitációnak köszönhetően az asztalra csapódik. A szemüvegem megindul, és az orromon végig csúszva esik le a fejem mellé.
- Össze fogod törni a szemüveged, Jimin-shi. - sóhajt JeongGuk és mellém csúszva emeli fel a fejem, majd óvatosan teszi vissza rám a szemüvegem. - Beszélj vele. Kérj bocsánatot. EunJin nagyon megértő.
- Tudom, hogy az... - motyogom el magamban.
- Akkor meg? - vesz mély levegőt. - Hidd el, nekem se tetszik ez a helyzet, ami most SeokJinnel van. Bevallom, inkább mondanám azt, ha én nem lehetek vele, hogy akkor te, mint az a focis majom.
Meglepődötten pillantok egyenesen a szemébe, majd lassan pirulok el, amin ő jót nevet, így csak még kínosabbá válik az egész kettőnk között. Én nem vagyok sportos, se népszerű és helyesnek se igazán mondanám magam, azt pedig kétlem, hogy a tudásom nyűgözné le őt. Semmi esélyem nincs EunJinnél, akár mennyire is akarom, hogy az én kezemet fogja és velem kávézzon reggel.
- Örülök, hogy így gondolod. - halványan vigyorodok el, majd állok fel. - Menjünk. Kezdődik az első óra.
- És? Általában mindig kések. Nem akarom ezt a hagyományt elrontani.
- Most komolyan? Meddig akarsz itt ülni becsengő után? Tíz percig? Komolyan JeongGuk, ez annyira gyerekes. - fűzöm keresztbe a karom a mellkasom előtt. - Gyerünk. - hajolok le a földön heverő táskámhoz, amit könnyű szerrel kapok a vállamra.
Várok pár másodpercet még lázadó uraság átgondolja a nevetséges helyzetét és úgy dönt velem tart, majd ketten indulunk el felfelé a matek terembe, közben pedig csatlakozik TaeHyung, aki mind mindig most is értetlenkedve áll az ittlétemhez. Erőt kell gyűjtenem, hogy beszéljek EunJinnel még az óra előtt. Remélem sikerül elcsípnem a szünetekben.

EunJin szemszögéből:

A délelőttöm Kiyo keresésével megy el a rövidebb szünetekben, még nem meg nem találom az osztályát és ki nem derül, hogy a mai nap folyamán nem jött iskolába. Egyre kellemetlenebbül érzem magam ezzel kapcsolatban. Nagyon remélem, hogy nincs komolyabb baja az én hibámból kifolyólag. Borzalmasan érezném magam, ha az én önzőségemből valami történt volna vele.
Magamat nyugtatgatva telnek el az órák, de az ebéd előtti utolsó órában már végképp nem tudok oda figyelni a tanárra. Teljesen máshol jár az agyam, ezzel együtt a gondolataim, hiába is próbálok koncentrálni. A mellettem ülő rendszeres nézése is csak idegességet vált ki belőlem. Remélem nem gondolja, hogy miatta hagytam el a termet az összes szünetben. Láttam rajta, hogy szeretett volna velem beszélni, de most fontosabbnak találtam Kiyot.
Amint kicsengetnek az utolsó óráról az ebéd szünetbe nem rohanok el. Az ajtó előtt várom meg a két barátomat és a hozzájuk verődő Kim TaeHyungot és együtt indulunk le az ebédlőbe.
- Szóval, most jársz SeokJinnel? - lép közvetlen mellém TaeHyung, mire én mély levegőt veszek, hogy véletlenül se könyököljem arcon. - Vagy csak szex van.
- Egyik sem. Csak randizunk. Tudod, a normális emberek azt csinálják ismerkedésképpen, nem pedig kefélnek. - sétálunk lefelé a lépcsőn, szinte tolakodva a többiek mellett.
- Szűk látás köröd van. Semmit nem tudsz egy rendes kapcsolatról, ha előtte nem próbálgatsz partnereket.
- Ez hülyeség. Azzal feküdjön le az ember, akit tényleg szeret... - motyogom el. Mekkora egy képmutató paraszt vagyok...
- Mintha Jimint hallanám... - pillant mögénk, ahol a szemüveges barátom sétál. - Komolyan mondom. Ti egyszer szexelni fogtok.
- F-Fejezd be! - szólunk rá egyszerre zavartan Jiminnel, amin ő hangosan nevet fel, ezzel ránk vonva mindenki figyelmét. Lassan érünk le a földszintre, ahol már vár SeokJin, és mosolyogva csatlakozik a karavánunkhoz, ami ez ebédlőbe tart. Eléggé megéheztem a nagy keresgélésben, kénytelen vagyok enni valami fehérjét, vagy megörülök. Talán az ebéd kicsit megnyugtat és elfeledkezek a bajomról.
Az ebédlőbe érve keresünk egy helyet, ahova JeongGuk erőlködése miatt Jiminnel indulunk asztal foglalásra, még a három fiú elmegy és vesz mindenkinek valami kaját. Szinte egymással szembe ülünk le. A haját piszkálva próbálja kerülni a szemkontaktust, majd nem bírja ki és megszólal.
- Sajnálom a reggelit... Hülyén viselkedtem...
- Az nem is kifejezés, Jimin-ah. - nézek rá mérgesen, ami hatására próbál ponttá zsugorodni, nehogy véletlenül megöljem a tekintetemmel. - Nem értem mi bajod van.
- Csak... Én... Muszáj lenne valamit megbeszélnünk.
- Akkor gyerünk. Hallgatlak. - nézek egyenesen a szemébe, mire mély levegőt vesz és bele is kezdene, ha az ebédlő bejárata felől nem hallatszódna valami nagy ricsaj, amire mindannyian egyszerre kapjuk oda fejünket. A hideg is megfagy a véremben a csukott ajtót látva, amin egy kisebb lakat koppan folyamatosan az ajtónak. Az egész teremben néma csend ül le a kapucnis embert látva az ajtó felé fordulva. A fejét előre billentve fordul hátra és indul beljebb zsebre tett kezekkel. Vadul kezd verni a szívem, ahogy egyre beljebb sétál, majd hirtelen toppan meg. Senki se meri levenni róla a szemét, és moccanni se mer, én még egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, azonban, ahogy a keze kicsúszik a zsebéből egy pisztolyt szorongatva teljesen megszédülök. Lassan engedem a számhoz a kezeimet, ahogy megpillantom az arcát a kapucni alatt. Istenem... Kiyo... 

26. Fejezet: Mosolyogj nekem...

Jimin szemszögéből:

Hosszan fújtatva hajtom hátra a fejem és szorítom ökölbe a kezem, ahogy elhagyja a szobám. Össze szorítom a szemem még elő törnek a könnyeim és egyre jobban kezd össze szorulni a mellkasom. Miért fáj ez ennyire? Mintha kést forgatnának a szívemben és semmit nem tudok ellene tenni. Egész nap ezt érzem és most, hogy tudom hova rohant csak még jobban fáj. A könnyeimmel tűzködve ülök fel, majd a térdeimre borulok. Nem is foglalkozva semmivel kezdek bele a sírásba. Minden fájdalmamat kiadva markolom a lábaimon pihenő takarót remélve, hogy jobb lesz, de hiába. Kénytelen vagyok megszabadulni ettől az érzéstől. Belülről fog felemészteni ez az egész, ha így haladok. Ki akarom verni a fejemből, hogy elfeledkezhessek róla, de hiába. Nem megy. Ha lehunyom a szemem az arcát látom magam előtt, ahogy mosolyog rám. Ha csend van tisztán hallom a hangját, ami teljesen bezengi a fejem. Érzem az illatát, már csak berögződve is... Itt lett volna az esély, hogy bevalljam neki, hogy elmondjam mit érzek, de itt hagyott. Egy méretes idióta vagyok, hogy nem mondtam el neki akkor amikor tudtam. Nehezen egyenesedek fel és húzom ki magam, hogy az alkarommal durván letörölhessem a szemeimet.
- Sajnálom Maxie... - pillantok a halkan nyávogó kis cicára, aki lapítva figyel engem a tányérja mellől. - Nem akartalak megijeszteni... - lógatom le a kezem az ágy mellé, amire ő rögtön ugrik és már szalad is hozzám, hogy jó alaposan belém dörgölőzhessen, ezzel egyúttal fel is tudjam venni. Az ölembe engedem, mire azonnal dorombolni kezd a kezeim alatt még simogatom. - Élvezd ki, hogy még nem szeretsz senkit... Addig senki nem tud fájdalmat okozni neked... - simogatom a kis fejét, amivel időnként a kezemhez bújik. - Vagy... Legalábbis nem szerelmileg nem szeretsz senkit. - kuncogok fel halkan rajta.
Hosszas simogatás után el is alszik, így magam mellé téve kapcsolom le a lámpát és teszem le a szemüvegem. Az oldalamra fordulva hunyom le a szemem, hogy lezárhassam a mai napot, de a telefonom rezgése megzavar. Magamhoz húzva az eszközt ülök fel és nézem meg a beérkező SMS-t EunJintől. "Aludd ki magad, nem bírnám ki, ha hétfőn nem ülhetnék melletted." Szinte azonnal forró könnyek áztatják el az arcom, és szélesen mosolyogva olvasom el többször is az üzenetet, még a látásom homályossá nem válik a könnyektől.
- Te is... Én se tudnám elviselni, hogy ne legyél mellettem... - suttogom el a telefonomnak. - Szeretlek... - ölelem magamhoz az eszközt, még vissza fekszek és szép lassan el nem nyom az álom. Ez az első lépés a vallomáshoz, de bőven elég ahhoz, hogy egyenlőre jobban érezzem magam.

EunJin szemszögéből: 

Lemerevedve nézek el mellette és próbálom felfogni az előbb hallottakat, ami nagyon is nehezen megy. Képtelen vagyok feldolgozni minden szavát, amivel az elmúlt tíz percben megtöltötte a kocsit. Hitetlenkedve rázom meg a fejem, remélve, hogy elfelejtem az összes mondatát, de nem megy. Csak azon tudok gondolkodni, hogy hogyan kerülhetett bele ebbe a hülyeségbe, mert annyira hihetetlen. Mély levegőt véve kezdenék bele egy nyugodtabb reagálásba, de nem jönnek ki a számból hangok. Mi a fenét tudnék mondani arra, hogy... selyem fiú? Rá pillatok és látom mennyire meg van semmisülve előttem. Könnyesek a szemei, szinte már kisírtak. Az arca vörös az egész helyzettől és valószínű egy elég erős ütéstől, mert szép lassan kezd az egész bedagadni. 

- Jimin... Jimin tud erről...? - szólalok meg nehezen és hosszan lehunyom a szemem. 

- Igen... - adja meg a választ percekkel később, de csak azt éri el vele, hogy össze szorul a mellkasom. Talán féltékeny lennék, hogy nekem egyikük se mondta el? Nagyon is úgy tűnik. Idegesen csapom be magam mellett a kocsi ajtaját, ezzel teljes sötétséget teremtve a gépjárműben. - Nagyon sajnálom... 

- Mit JeongGuk? Az egyetlen amit sajnálhatsz, hogy nem mondtad el. A te tested! Azt csinálsz vele amit csak akarsz! - fújtatok hosszan, hogy most ne kiabáljak vele. - Hogy lehetsz ennyire... Ah... Még most is drogozol? 

- Tudod, hogy arról nem lehet csak úgy leszokni... Csak... egyre kisebb az adagom... - vallja be őszintén, amin nekem nagyot dobban a szívem. Képtelen vagyok rá haragudni basszus... - És csak hétvégén... szedem... 

- Ha nem jövök vissza mennyire leszel drogfüggő? - fordulok felé, de a vaksötét miatt nem látom az arcát. - Hatalmas mázlid van, hogy még idő előtt elkezdted letenni. 

- Tisztában vagyok vele... - folytatja a meghunyászkodást. - Ide haza mennem... - szállna ki az autómból, de azonnal rá zárom a kocsit. - Ez most mi? 

- Azt hiszed ezek után engedlek vezetni? Vagy egyedül lenni otthon? - indítom be a kocsit és gyorsan kötöm be magam. - Az... Az lenne a legbiztosabb, ha ma nálam aludnál. Félek, ha most haza mész a droghoz fogsz fordulni, hogy megnyugodj, jobb lesz ha ma este ott alszol nálunk. 

A indokaimmal nem kezd veszekedni, tisztában van azzal, hogy igazam van. Így csak némán köti be az övét és indulunk el haza. Életem legkisebb vágya volt felhozni magamhoz JeongGukot mikor nincs itthon anya, mert tudom milyen, ha rá jön a dughatnék, volt már részem megtapasztalni... de ebben az állapotban beszélni is alig mer velem, ez az egész túlságosan is felkavarta, amit meg is értek. Ki a fenét ne kavarna fel ez az egész helyzet? Hatalmas önuralom kellett, hogy ne essek össze és kezdjek kislány módjára sírni, viszont akkor sokkal rosszabbul jöttünk volna ki ebből az egészből. Valamint nem engedhettem, hogy bármi baja is legyen ennek az idiótának. 

Lassan parkolok le a házunk előtt, ahol már nem áll anya autója. Valószínű már elindult az éjszakai műszakára.  Egyszerre szállunk ki a kocsiból, majd sétálunk a házhoz, amit kinyitok és magam előtt engedem be a sötét otthonunkba. 

- Azt hiszem van a hűtőben maradék. - kapcsolja fel a villanyt még én bezárom az ajtót. - Vedd ki és melegítsd meg. - indulok utána a konyhába. 

- Nem akarom meg enni előled...

- Én már ettem, nem is keveset. Örülnék neki, ha most kicsit kiengednél. Egyél egy kicsit, majd szaladj el lezuhanyozni és utána lejegeljük az arcod, hogy annyira ne fájjon és biztos van rá valamilyen kenőcs itthon. - mosolyodok el és leülök a pulthoz, még ő nehezen, de kikeresi a műanyag doboz, amiben olajos tészta van pár szelet marha hússal. A mikróba teszi és rá kapcsol két percet, majd csak a mikró zúgása tölti meg a teret. Nekem háttal támaszkodik rá a pultra még nem lassan, de megszólal.

- Ne csináld ezt... - előre billenti a fejét, hogy véletlenül se lássam az arcát. A mikró jelző pittyegése zavar bele a mondani valójába. - Ne mosolyogj így rám... Ezek után, egyáltalán nem érdemlem meg...
- Ne mondj ilyet... - sóhajtok hosszan és talpra erőltetem magam, hogy hozzá léphessek. Az arcát kutatva simítok végig a hátán. Másodpercek alatt szúrom ki a könnyes szemeit és az utat törő könnycseppeket. - Kérlek...
A karján végig simítva fogom meg a kezét, hogy fordítom magam felé, hogy láthassam az arcát. Óvatosan, emelem az arcához a kezem, hogy lassan húzhassam ki a szemeiből a sötét tincseit. Könnyektől áztatott tekintettel néz a szemeimbe, még én halványan mosolyodok el. Sokkal magasabb mint Jimin... Még is, sebezhetetlen mint ő. Szinte érzem, hogy egy rossza pillantás miatt darabokra törhet a kezeim között, nem olyan mint eddig, de ez... ez az a JeongGuk, akit én ismerek. Erősnek mutatja magát, közben pedig belül szét van esve és magányos. Olyan mint én, csak rettenetesen makacs... Nem ismeri be magának...
- Én itt vagyok neked, Kookie... - simítok végig az arca épp oldalán. Megfeszül és nagyra nyílnak a szemei. Érzem, hogy nagyon is örül annak amit mondok neki. - Na... Gyerünk. Nem bírom elviselni, hogy így látlak... - törlöm le az újra elő törő könnyeit. - Mosolyogj nekem...
Lassan mosolyodik el és már ölel is szorosan magához, hogy véletlenül se hagyjam el egy pillanatra se. Időnként minden embernek muszáj felvennie egy ilyen álarcot, csak, hogy ne mutassa magát gyengének mások előtt. Pedig egyáltalán nem baj, ha az ember érző lény és több mint egy érző hús és bőr tömeg. Igaz, JeongGuk...?