EunJin szemszögéből:
Teljesen lemerevedve figyelem a lány, aki könnyes szemekkel pillant körbe a rá szegeződő tekintetek tömegén. Érezni lehet a feszültséget és a félelmet a levegőben, mindenki retteg, hogy mi fog ebből kisülni, amit teljesen meg is értek. Ez az egész szituáció magából kiindulva is borzalmas... Mit akar azzal a fegyverrel? Kit akar könyörtelen módon lelőni...?
- Kiyo. - szólal meg az egyik tanár, talán az egyetlen, aki jelenleg bent van az ebédlőben. Automatikusan pillant mindenki a férfira. Az öreg matektanár óvatosan áll fel a helyéről, hogy közelebb férkőzhessen a fegyveres lányhoz. - Nem kell ezt tenned... - indulna meg, de Kiyo azonnal a saját fejéhez emeli a fegyvert. Valaki a terem egyik részéből hangosabban sikít fel, így a férfi kénytelen megtorpanni, tudva, hogy jelenleg semmit nem tehet.
- Senki ne mozduljon meg... - szólal meg kétségbe esetten a könnyeitől küszködve. - Senki ne jöjjön a közelembe. - fordul körbe.
- Kérlek Kiyo... Hadd segítsek... - ereszkedik térdre jó pár méterre a lánytól.
- Nekem senki nem tud segíteni... - kezd néma sírásba és meginog a kezében a pusztító fegyver. - Azt akarom, hogy mindenki lássa... Hogy emlékezzenek arra mit tettek... - szorítja össze a szemeit és kibiztosítja a fegyvert, majd húzná is meg a ravaszt. Ösztönösen pattanok fel, hogy tegyek valamit az öngyilkossága ellen. Akármennyire is rettegek... Félek, hogy talán rám emeli a fegyvert és tudat nélkül lő le.
- Kiyo. - nézek egyenesen rá. A hangomra erősen szorítja össze a szemeit és kezd egyre jobban sírni. Bátorkodok tenni pár lépést. Az idő szinte megáll körülöttünk és minden eltompul, csak rá figyelek, ő pedig a hangomra, ami egyre jobban zúghat a fejében. - Sajnálom, hogy pénteken nem voltam ott... Nagyon önző voltam...
- Becsaptál engem... - engedi lejjebb a nehéz fegyvert, így óvatosan indulok még közelebb felé. - Azt mondtad... benned bízhatok...
- Tudom... De igaz volt... Én. Én segíteni akarok neked... Itt vagyok. Most... tedd le a fegyvert... és semmi baj nem lesz... Megoldjuk ezt az egészet, ketten.
- Nem tudsz segíteni! - ordítja el magát, amire azonnal megállok és szinte lefagyok. Nyugodtnak kell maradnom... Ha kapkodok, azzal csak bajt csinálok, ennél is nagyobbat. - Fogalmad sincs semmiről... Senkinek nincs...
- Mond el. - vágom rá szinte azonnal. - Tudni akarom mi bánt. Érdekel mi van veled... Csak mond el nekem, rendben. Nem mozdulok el innen, csak ereszd le a fegyvert és mond el mi a baj...
Hosszú pillanatok múlnak el, nekem perceknek tűnve. Gyorsan ver a szívem, szinte a torkomban érzem dobogni, hallom a ritmusát a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim patakként izzadnak és nem győzőm a nadrágomba törölni a kezem apró mozdulatokkal. Egy rossz szó, vagy mozzanat és mindennek annyi... Vagy nekem, vagy neki.
- Biztos... tudni akarod...? - vesz mély levegőt.
- Igen. Szeretném, akarom tudni. Kérlek szépen meséld el nekem, nem lesz semmi baj. - nyelek nagyot. A testemet átjárja az izgalom, folyamatosan remegek és bizonytalanul tartom a testem, ami hatására a lábaim és az egész hátam, nyakam fájni kezd. Nem fogom sokáig állva maradva bírni.
- Engem... Mindenki bánt... Mindenki belém rúg, mert... más vagyok...
- Ez ellen nem tudunk mit tenni, Kiyo. Az ilyen dolgok tesznek minket erőssé és tapasztaltabbá. Túl kell lépned a gyerekes szívatásokon és csak előre kell nézned nem törődve senkivel.
- Én nem vagyok ilyen. Kénytelen vagyok rá... - kezd újra sírni, ami eléggé elbizonytalanít. - Én nem vagyok erős... Nem vagyok olyan mint te...
- Te erősebb, és jobb vagy nálam. - lépek egy aprót, de azonnal vissza kapja a fejéhez a fegyvert. - Sok rossz lépésem volt... Borzalmas dolgokat tettem... Olyan dolgokat, amiket nem kellett volna másokkal... Én is szenvedtem... Én is megakartam halni. Te jobb vagy mint én. Te szereted a családod. Szereted az anyád, az apád. Én ezekre képtelen voltam, képtelen voltam igazán szeretni másokat... Te jobb vagy ennél Kiyo. Jobb vagy mindnyájunknál... Soha senkibe nem rúgtál bele és ez az ami számít.
- De engem bántanak... Mindenki bánt... Senki nem ért meg...
- Tudom, nagyon rossz érzés, de muszáj tovább lépned. Én itt vagyok. Segítek neked benne, a szüleiddel együtt, minden jó lesz, csak adj nekünk lehetőséget, hogy jóvá tegyük a többiek hibáit. Hosszú és nehéz lesz, de sikerülni fog, csak... Bízz bennem... - lépek még párat, így csupán egy két méterre kerülök tőle.
- Ezen nem tudtok segíteni. Se te és senki. Ezt nem teheti jóvá már senki se. Kihasználva érzem magam... mocskosnak és nem tudom magamról lemosni! - ordítja remegő hangon, amitől teljesen össze szorul a mellkasom. Itt... nem csak gyerekes szórakozásról van szó.
- Mi történt? - kérdezek rá félve, tudván, hogy mi lesz a válasz. Érzem, bizsergek a tudattól és elkap a harag, ahogyan egyre jobban bele gondolok.
- Az a kép... Az az oka... Nem tudok, így élni, EunJin... Én képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, így teljesen leesik a fejéről a kapucni. Teljes látványt kapok a lila, véraláfutásos nyakáról, ami bebizonyítja, hogy amit gondoltam igaz.
- Kik tették ezt...? - lábad könnybe a szemem és nem bírom ki, hogy ne tegyek még pár lépést. - Kik voltak...?
- EunJin... Ne gyere közelebb! - emeli rám a fegyvert. Szembe találva magam a fegyver nyílásával azonnal lepereg előttem minden és mindenki, aki fontos a számomra. A fülembe kezd zúgni JeongGuk hangos, és kedves nevetése, még az orromat SeokJin epres illata tölti be, de mindennél jobban látom magam előtt Jimin mosolyát, ami mindig megmosolyogtat. Anya jut az eszembe, ahogy szorosan ölel magához, és nyom a homlokomra és cuppanós puszit, ami mindennél többet jelent. A fiúk hangja, amik folyamatosan zúgnak a fülembe. Percekig eszméletlenül állok a fegyver előtt, még sorba pereg le a szemem előtt minden kedves emlékem, vagy minden kegyetlen és borzalmas. Mikor apa azzal a cafkával csókolózott a konyhába, amikor össze pakolt és elhagyott minket. A férfi, aki majdnem elvette a szüzességem és megcsalta anyámat. Tina, aki átvert és becsapott, épp úgy mint MinJun, aki csak kihasznált, hogy lefektethessen.
- Mit tettek veled...?
- Rám támadtak... Nem tudom hányan voltak, nem emlékszem az arcukra, a hangjukra... csak arra amit tettek... Tisztán emlékszem, mindenre... Ahogy a nevemet mondják... a sírásom és sikításom mellett hangosan nyögnek... Hogy sorra... használnak engem... - szorul el a hangja a mondat végére, még bennem, csak haragot és kétségbeesését kelt. Hogy... Hogyan tehette ezt bárki is...? Pont vele...?
- Meg tudjuk oldani... - lépek közelebb hozzá könnyes szemekkel. - Mindenki megkapja a büntetését...
- Nem... Ez... Nem fog változtatni semmin...
- De... Igenis fog. Bátrabb vagy mint én... Sokkal bátrabb, mint én valaha leszek. Képes vagy beszélni arról ami bánt, ami rossz... Én soha nem voltam rá képes, de elnyomtam magamban... és barátokkal, a családommal képes voltam tovább lépni. Neked is menni fog... Anyukád és apukád melletted van, és mindig ott lesznek neked, mert te vagy a lányuk, és te leszel a kistestvéred nővére, akire fel fog nézni... Ne mondj le egy olyan nagyszerű dologról mint a családod... Én bármit megtennék egy olyan boldog családért, ami neked van... - lépek még közelebb hozzá, egészen olyan közel, hogy a pisztoly csöve a hasamnak nyomódik, így ösztönösen hunyom le a szemem és merülök el még egyszer utoljára szeretteim arcában. Miért jár még most is Jimin a fejemben... Miért csak őt hallom, látom és érzem magam előtt...?
- Miért csinálod ezt...? - sír folyamatosan, még én lassan karolok a nyakába és húzom közelebb magamhoz.
- Mert fontos vagy nekem és bízok benned...
A mondatom végére azonnal kiesik a pisztoly a kezéből és hangosat koppan a nagy csempe lapokon. Szorosan ölelem magamhoz még torka szakadtából kezd ordítani és sírni a kezeim között. Minél messzebb rúgva magunktól a fegyvert adja be a lábaim a szolgálatot és egyszerre esünk le a földre, de ő nem is foglalkozik a helyzettel, csak hangosan zokog, én pedig egy pillanatra se engedem el. A sírása halk hátterében hallom meg a rendőr és mentő autók szirénáját, amik egyfajta megkönnyebbülést adnak, de korán se akkorát, mint az, amikor a karomba esett. Az étkező ajtaját percek múlva sikerül betörniük és kezdik kivezetni a diákokat, akik szinte rohanva menekülnek kifelé az épületből. Nem engedem el az ölemben síró lányt egészen addig, még meg nem jelennek a mentősök egy hordággyal. Nehezen sikerül leválasztaniuk rólam Kiyot, mert nem akar elengedni, de végül sikerül nekik, de eszméletlen állapotban fektetik fel a hordágyra, majd betakarva és kibiztosítva tolják ki az ajtón. A sarkamon ülve meredek utána egészen addig még egy kéz nem ér az arcomba, ez ránt vissza a valóságba és eszmélek rá, hogy a diákok helyett már rendőrök töltik meg az ebédlőt. Megfogva az egyenruhás férfi kezét húzom fel magam álló helyzetbe, de nem bírom magam megtartani, így ő kísér egy székhez, majd ül mellém.
- Rendben vagy? - pislog rám, amire én csak aprót bólintok és a földre pillantok a pisztolyt keresve.
- Nem kell félned. - toppan be, majd áll meg mellettem egy öltönyös férfi, és azonnal emeli is fel a jelvényét. - Kang KunJae vagyok, a Busani rendőrkapitány. A fegyvert már bizonyíték formájában össze szedtük, azonban lenne hozzád pár kérdésem az incidenssel kapcsolatban. - nem teljesen fogom fel mit is akar tőlem, így merev tekintettel bámulok el mellette. - Vagy... Hívjak egy mentőt? Esetleg beszéljünk később?
- Az... Az jobb lenne... - szólalok meg felszabadulva a sokkból, ami most jön ki rajtam a történtek után. - Nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni a kérdéseire.
- Teljesen megértem, ez egy eléggé zavaros helyzet és te... te vagy a nap hőse. Ha nem teszed, amit teszel könnyen lehet, hogy jó páran meghalnak ma. Bátor dolog volt amit tettél, de ez egy komoly nyomozásnak tűnik. Fukuda Kiyo ellen eljárás fog indulni a történtek miatt...
- Tessék....? - nézek egyenesen rá. - Ezt nem gondolhatja komolyan. Senki nem halt meg, és senkinek nem lett baja! Ez nem érdekli magát?
- De, érdekel, csak ez a lány lőfegyvert hozott az iskolába, foglyul ejtette az ittlévőket és a szemük láttára akart végezni magával.
- Akkor se egy bűnöző. Kiyo senkit nem tudna bántani, ezt biztosan elmondhatom. - állok lábra és úgy nézek a rendőr-kapitányra.
- Ez nem rajtam múlik. - halássza elő a zakója belső zsebéből a kis vékony noteszét, ahova ír valamit, majd végig mér. - Elmondanád a neved? Úgy érzem ilyen állapotban nem kellene beszélgetnünk.
A nem tetszésemet egy ideges fújtatással jelzem neki, majd megforgatva a szemem kénytelen vagyok neki válaszolni. Annyira bosszant, hogy valami taknyos gyereknek néz engem...
- Heo Eun Jin. - szótagolom el neki a nevem, hogy könnyen le tudja firkantani. Még utoljára néz rajtam végig és jegyzi meg az arcom, majd elmosolyodik.
- Nagyon jó túsztárgyaló lennél. - szólal meg egy bugyuta vigyorral az arcán. - Még ma délután, vagy holnap reggel megkereslek. - int a teremben lévő kollégáinak KunJae nevű pasas, majd még előtte távoznak, kivéve egy embert, aki mellém állva néz utánuk.
- Faszfej... - jegyzem meg magamban, mire a férfi a történtektől eltekintve egész jó kedvűen nevet fel, majd együtt sétálunk ki az épületből, ki az udvarra a többiekhez. Szinte azonnal rám szegeződik minden tekintet, ami lassan kezd kellemetlenné válni egészen addig még meg nem pillantom Jimint, JeongGukot és a többieket. Tisztán látom, ahogy Jimin megindul felém, ezért én is így teszem, de bevág közénk valaki, akit csak később ismerek fel. SeokJin ölel szorosan magához, megakadályozva, hogy Jimin közelébe kerüljek.
A több mint egy órás udvaron való várakozás után szól csak nekünk az igazgatónő, hogy a borzalmas esemény miatt mindenkinek elrendeli, hogy ezen a héten senki ne jöjjön be az iskolába. Meg is érthető, mivel jó pár embert felkavartak a történtek. A fiúk semmit nem mertek tőlem kérdezni a dologgal kapcsolatban, még mondani se mondtak semmit, csak álltunk egymás mellett és némán figyeltük a történteket. Végül elválunk egymástól, bár ragaszkodnak hozzá, hogy haza visznek JeongGuk-ék, esetleg SeokJin haza kísér, de egyik ajánlatot se fogadom el. Mindenkitől elköszönök, legvégül Jimintől, aki szomorúan, szinte megtörve áll előttem, de nem néz a szemeimbe. Semmit nem mer mondani, csupán annyit, hogy "szia". A parkolóban hagyva a fiúkat indulok el a szokásos útvonalon haza, még nem egy fekete autó le nem parkol mellettem. Azonnal felismerem az öltönyt és a sötét frizurát. Már megint ez a rendőr...
- Haza vihetlek? - kerüli meg a járműt, majd neki támaszkodik a kocsi ajtajának. - És ha már ott vagyok nálatok, el is intézhetjük a kihallgatást.
- Nem hiszem, hogy tudnék róla beszélni. - sétálnék el az autó mellett, ha ki nem nyitná előttem az ajtót. - Mit nem ért abból amit mondok magának?
- Csak örülnék, ha meggyorsíthatnánk az ügyet. Több diák is azt mondta, csak utánad szeretnének beszélni az ügyről. Felnéznek rád az iskola társaid, EunJin. Csak annyit kérek tőled, hogy meséld el mi is történt azokban a borzalmas percekben, mit mondott neked Kiyo.
- Ha ma beszélek magának, leszáll rólam? - nézek egyenesen a szemeibe. Minden szó nélkül határozottan bólint. - Rendben. Legyen, de... ő nem egy bűnöző.
- Tiszteletben tartom a véleményed, de én ezzel tudok vitatkozni. - nyitja ki még jobban az ajtót, ahova a tekintetével ültet be.
- Mert nem ismeri őt... - szállok be végül a kocsijába.
JeongGuk szemszögéből:
Hárman szállunk be a kocsiba, de még mindig nehezen bírom felfogni a dolgokat, amik történtek az ebédszünetben. Nem bírom elhinni, hogy az a szerencsétlen majdnem megölte magát és EunJint, aki akár egy szuperhős harcolt érte. Azt hittem szombaton volt akkora bátorsága, de nem. A mai tette, mindenen túl tett... Soha nem gondoltam volna, hogy erre képes.
- Még mindig nem tudom mi fasz történt... - szólal meg a mellettem ülő TaeHyung, aki nagyokat pislogva bámul ki a fejéből. - De komolyan... Mi a fasz történt?
- EunJin megmentette azt a japán csajt. - válaszolom, még a kulcsomat kezdem keresgélni. - Elképesztő...
- Nem. Ez egyszerűen őrültség volt. Még is, hogy gondolhatta ezt? Lelőhette volna az az örült! Őt vitték volna ki hulla zsákban! - fújtat idegesen mögülünk Jimin. Jól éreztem, hogy feszült és majd szét robban az idegtől, mióta EunJin kisétált az épületből.
- Annak a csajnak komoly segítségre lenne szüksége. Vagy társaságra. Baszki... Kik voltak azok a tetűk, akik megerőszakolták? - veszek mély levegőt, majd azonnal Taere kapom a fejem. - Ugye te nem...?
- Dehogy! Én soha nem tenném ezt egyik lánnyal vagy nővel se! - háborodik fel, majd mérgesen dobbant a lábával. - Én csak akkor élvezem a jó szexet, ha az alattam, vagy felette, esetenként mellettem nyögő lány a fellegekben jár az élvezettől. Ez nem az én pályám. Nem vagyok az az erőszakos fasz.
- Jó... Ez igaz... Sajnálom a feltételezést. - kezdek mély gondolkodásba.
- Ha... azon a képen EunJin is látszik... Lehet őt is... - a mondat végére teljesen elhalkul a hangja és végig fut az agyamon, hogy ez a fordulat is bekövetkezhetett volna. Basszus... Ha csak jobban bele gondolok, hogy egy olyan srác venné el a szüzességét, akit nem szeret, és megerőszakolja... Szinte bekönnyezik a szemem.
- De nem történt meg. - fordul hátra TaeHyung. - Ne játszatok öregasszonyokat. Nem történt semmi rossz és... és ennyi. Nézzétek a jó oldalát. Egy hétig nincs suli, aztán pedig ott van a négynapos szünet a félévi vizsga előtt. Lazíthatunk, hála a szuicid kislánynak. - szinte elfolyik mellettem az ülésen, mire mind ketten jól hallatóan sóhajtunk fel Jiminnel.
- Meglepő a szókincsed. Fogadok, hogy nem magadtól jött... - vágja a látszat barátom fejéhez Jimin, mire ő csak pufogni kezd az orra alatt.
- Hallottam, mikor a rendőrök beszélték, így hát rá kerestem a neten. Ennyi... Engem is érdekelhetnek dolgok és nem vagyok idióta. Csak tartalékolom az energiám és a tudásom másra.
- Én kérek bocsánatot...
- Nem tudsz segíteni! - ordítja el magát, amire azonnal megállok és szinte lefagyok. Nyugodtnak kell maradnom... Ha kapkodok, azzal csak bajt csinálok, ennél is nagyobbat. - Fogalmad sincs semmiről... Senkinek nincs...
- Mond el. - vágom rá szinte azonnal. - Tudni akarom mi bánt. Érdekel mi van veled... Csak mond el nekem, rendben. Nem mozdulok el innen, csak ereszd le a fegyvert és mond el mi a baj...
Hosszú pillanatok múlnak el, nekem perceknek tűnve. Gyorsan ver a szívem, szinte a torkomban érzem dobogni, hallom a ritmusát a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim patakként izzadnak és nem győzőm a nadrágomba törölni a kezem apró mozdulatokkal. Egy rossz szó, vagy mozzanat és mindennek annyi... Vagy nekem, vagy neki.
- Biztos... tudni akarod...? - vesz mély levegőt.
- Igen. Szeretném, akarom tudni. Kérlek szépen meséld el nekem, nem lesz semmi baj. - nyelek nagyot. A testemet átjárja az izgalom, folyamatosan remegek és bizonytalanul tartom a testem, ami hatására a lábaim és az egész hátam, nyakam fájni kezd. Nem fogom sokáig állva maradva bírni.
- Engem... Mindenki bánt... Mindenki belém rúg, mert... más vagyok...
- Ez ellen nem tudunk mit tenni, Kiyo. Az ilyen dolgok tesznek minket erőssé és tapasztaltabbá. Túl kell lépned a gyerekes szívatásokon és csak előre kell nézned nem törődve senkivel.
- Én nem vagyok ilyen. Kénytelen vagyok rá... - kezd újra sírni, ami eléggé elbizonytalanít. - Én nem vagyok erős... Nem vagyok olyan mint te...
- Te erősebb, és jobb vagy nálam. - lépek egy aprót, de azonnal vissza kapja a fejéhez a fegyvert. - Sok rossz lépésem volt... Borzalmas dolgokat tettem... Olyan dolgokat, amiket nem kellett volna másokkal... Én is szenvedtem... Én is megakartam halni. Te jobb vagy mint én. Te szereted a családod. Szereted az anyád, az apád. Én ezekre képtelen voltam, képtelen voltam igazán szeretni másokat... Te jobb vagy ennél Kiyo. Jobb vagy mindnyájunknál... Soha senkibe nem rúgtál bele és ez az ami számít.
- De engem bántanak... Mindenki bánt... Senki nem ért meg...
- Tudom, nagyon rossz érzés, de muszáj tovább lépned. Én itt vagyok. Segítek neked benne, a szüleiddel együtt, minden jó lesz, csak adj nekünk lehetőséget, hogy jóvá tegyük a többiek hibáit. Hosszú és nehéz lesz, de sikerülni fog, csak... Bízz bennem... - lépek még párat, így csupán egy két méterre kerülök tőle.
- Ezen nem tudtok segíteni. Se te és senki. Ezt nem teheti jóvá már senki se. Kihasználva érzem magam... mocskosnak és nem tudom magamról lemosni! - ordítja remegő hangon, amitől teljesen össze szorul a mellkasom. Itt... nem csak gyerekes szórakozásról van szó.
- Mi történt? - kérdezek rá félve, tudván, hogy mi lesz a válasz. Érzem, bizsergek a tudattól és elkap a harag, ahogyan egyre jobban bele gondolok.
- Az a kép... Az az oka... Nem tudok, így élni, EunJin... Én képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, így teljesen leesik a fejéről a kapucni. Teljes látványt kapok a lila, véraláfutásos nyakáról, ami bebizonyítja, hogy amit gondoltam igaz.
- Kik tették ezt...? - lábad könnybe a szemem és nem bírom ki, hogy ne tegyek még pár lépést. - Kik voltak...?
- EunJin... Ne gyere közelebb! - emeli rám a fegyvert. Szembe találva magam a fegyver nyílásával azonnal lepereg előttem minden és mindenki, aki fontos a számomra. A fülembe kezd zúgni JeongGuk hangos, és kedves nevetése, még az orromat SeokJin epres illata tölti be, de mindennél jobban látom magam előtt Jimin mosolyát, ami mindig megmosolyogtat. Anya jut az eszembe, ahogy szorosan ölel magához, és nyom a homlokomra és cuppanós puszit, ami mindennél többet jelent. A fiúk hangja, amik folyamatosan zúgnak a fülembe. Percekig eszméletlenül állok a fegyver előtt, még sorba pereg le a szemem előtt minden kedves emlékem, vagy minden kegyetlen és borzalmas. Mikor apa azzal a cafkával csókolózott a konyhába, amikor össze pakolt és elhagyott minket. A férfi, aki majdnem elvette a szüzességem és megcsalta anyámat. Tina, aki átvert és becsapott, épp úgy mint MinJun, aki csak kihasznált, hogy lefektethessen.
- Mit tettek veled...?
- Rám támadtak... Nem tudom hányan voltak, nem emlékszem az arcukra, a hangjukra... csak arra amit tettek... Tisztán emlékszem, mindenre... Ahogy a nevemet mondják... a sírásom és sikításom mellett hangosan nyögnek... Hogy sorra... használnak engem... - szorul el a hangja a mondat végére, még bennem, csak haragot és kétségbeesését kelt. Hogy... Hogyan tehette ezt bárki is...? Pont vele...?
- Meg tudjuk oldani... - lépek közelebb hozzá könnyes szemekkel. - Mindenki megkapja a büntetését...
- Nem... Ez... Nem fog változtatni semmin...
- De... Igenis fog. Bátrabb vagy mint én... Sokkal bátrabb, mint én valaha leszek. Képes vagy beszélni arról ami bánt, ami rossz... Én soha nem voltam rá képes, de elnyomtam magamban... és barátokkal, a családommal képes voltam tovább lépni. Neked is menni fog... Anyukád és apukád melletted van, és mindig ott lesznek neked, mert te vagy a lányuk, és te leszel a kistestvéred nővére, akire fel fog nézni... Ne mondj le egy olyan nagyszerű dologról mint a családod... Én bármit megtennék egy olyan boldog családért, ami neked van... - lépek még közelebb hozzá, egészen olyan közel, hogy a pisztoly csöve a hasamnak nyomódik, így ösztönösen hunyom le a szemem és merülök el még egyszer utoljára szeretteim arcában. Miért jár még most is Jimin a fejemben... Miért csak őt hallom, látom és érzem magam előtt...?
- Miért csinálod ezt...? - sír folyamatosan, még én lassan karolok a nyakába és húzom közelebb magamhoz.
- Mert fontos vagy nekem és bízok benned...
A mondatom végére azonnal kiesik a pisztoly a kezéből és hangosat koppan a nagy csempe lapokon. Szorosan ölelem magamhoz még torka szakadtából kezd ordítani és sírni a kezeim között. Minél messzebb rúgva magunktól a fegyvert adja be a lábaim a szolgálatot és egyszerre esünk le a földre, de ő nem is foglalkozik a helyzettel, csak hangosan zokog, én pedig egy pillanatra se engedem el. A sírása halk hátterében hallom meg a rendőr és mentő autók szirénáját, amik egyfajta megkönnyebbülést adnak, de korán se akkorát, mint az, amikor a karomba esett. Az étkező ajtaját percek múlva sikerül betörniük és kezdik kivezetni a diákokat, akik szinte rohanva menekülnek kifelé az épületből. Nem engedem el az ölemben síró lányt egészen addig, még meg nem jelennek a mentősök egy hordággyal. Nehezen sikerül leválasztaniuk rólam Kiyot, mert nem akar elengedni, de végül sikerül nekik, de eszméletlen állapotban fektetik fel a hordágyra, majd betakarva és kibiztosítva tolják ki az ajtón. A sarkamon ülve meredek utána egészen addig még egy kéz nem ér az arcomba, ez ránt vissza a valóságba és eszmélek rá, hogy a diákok helyett már rendőrök töltik meg az ebédlőt. Megfogva az egyenruhás férfi kezét húzom fel magam álló helyzetbe, de nem bírom magam megtartani, így ő kísér egy székhez, majd ül mellém.
- Rendben vagy? - pislog rám, amire én csak aprót bólintok és a földre pillantok a pisztolyt keresve.
- Nem kell félned. - toppan be, majd áll meg mellettem egy öltönyös férfi, és azonnal emeli is fel a jelvényét. - Kang KunJae vagyok, a Busani rendőrkapitány. A fegyvert már bizonyíték formájában össze szedtük, azonban lenne hozzád pár kérdésem az incidenssel kapcsolatban. - nem teljesen fogom fel mit is akar tőlem, így merev tekintettel bámulok el mellette. - Vagy... Hívjak egy mentőt? Esetleg beszéljünk később?
- Az... Az jobb lenne... - szólalok meg felszabadulva a sokkból, ami most jön ki rajtam a történtek után. - Nem hiszem, hogy oda tudnék figyelni a kérdéseire.
- Teljesen megértem, ez egy eléggé zavaros helyzet és te... te vagy a nap hőse. Ha nem teszed, amit teszel könnyen lehet, hogy jó páran meghalnak ma. Bátor dolog volt amit tettél, de ez egy komoly nyomozásnak tűnik. Fukuda Kiyo ellen eljárás fog indulni a történtek miatt...
- Tessék....? - nézek egyenesen rá. - Ezt nem gondolhatja komolyan. Senki nem halt meg, és senkinek nem lett baja! Ez nem érdekli magát?
- De, érdekel, csak ez a lány lőfegyvert hozott az iskolába, foglyul ejtette az ittlévőket és a szemük láttára akart végezni magával.
- Akkor se egy bűnöző. Kiyo senkit nem tudna bántani, ezt biztosan elmondhatom. - állok lábra és úgy nézek a rendőr-kapitányra.
- Ez nem rajtam múlik. - halássza elő a zakója belső zsebéből a kis vékony noteszét, ahova ír valamit, majd végig mér. - Elmondanád a neved? Úgy érzem ilyen állapotban nem kellene beszélgetnünk.
A nem tetszésemet egy ideges fújtatással jelzem neki, majd megforgatva a szemem kénytelen vagyok neki válaszolni. Annyira bosszant, hogy valami taknyos gyereknek néz engem...
- Heo Eun Jin. - szótagolom el neki a nevem, hogy könnyen le tudja firkantani. Még utoljára néz rajtam végig és jegyzi meg az arcom, majd elmosolyodik.
- Nagyon jó túsztárgyaló lennél. - szólal meg egy bugyuta vigyorral az arcán. - Még ma délután, vagy holnap reggel megkereslek. - int a teremben lévő kollégáinak KunJae nevű pasas, majd még előtte távoznak, kivéve egy embert, aki mellém állva néz utánuk.
- Faszfej... - jegyzem meg magamban, mire a férfi a történtektől eltekintve egész jó kedvűen nevet fel, majd együtt sétálunk ki az épületből, ki az udvarra a többiekhez. Szinte azonnal rám szegeződik minden tekintet, ami lassan kezd kellemetlenné válni egészen addig még meg nem pillantom Jimint, JeongGukot és a többieket. Tisztán látom, ahogy Jimin megindul felém, ezért én is így teszem, de bevág közénk valaki, akit csak később ismerek fel. SeokJin ölel szorosan magához, megakadályozva, hogy Jimin közelébe kerüljek.
A több mint egy órás udvaron való várakozás után szól csak nekünk az igazgatónő, hogy a borzalmas esemény miatt mindenkinek elrendeli, hogy ezen a héten senki ne jöjjön be az iskolába. Meg is érthető, mivel jó pár embert felkavartak a történtek. A fiúk semmit nem mertek tőlem kérdezni a dologgal kapcsolatban, még mondani se mondtak semmit, csak álltunk egymás mellett és némán figyeltük a történteket. Végül elválunk egymástól, bár ragaszkodnak hozzá, hogy haza visznek JeongGuk-ék, esetleg SeokJin haza kísér, de egyik ajánlatot se fogadom el. Mindenkitől elköszönök, legvégül Jimintől, aki szomorúan, szinte megtörve áll előttem, de nem néz a szemeimbe. Semmit nem mer mondani, csupán annyit, hogy "szia". A parkolóban hagyva a fiúkat indulok el a szokásos útvonalon haza, még nem egy fekete autó le nem parkol mellettem. Azonnal felismerem az öltönyt és a sötét frizurát. Már megint ez a rendőr...
- Haza vihetlek? - kerüli meg a járműt, majd neki támaszkodik a kocsi ajtajának. - És ha már ott vagyok nálatok, el is intézhetjük a kihallgatást.
- Nem hiszem, hogy tudnék róla beszélni. - sétálnék el az autó mellett, ha ki nem nyitná előttem az ajtót. - Mit nem ért abból amit mondok magának?
- Csak örülnék, ha meggyorsíthatnánk az ügyet. Több diák is azt mondta, csak utánad szeretnének beszélni az ügyről. Felnéznek rád az iskola társaid, EunJin. Csak annyit kérek tőled, hogy meséld el mi is történt azokban a borzalmas percekben, mit mondott neked Kiyo.
- Ha ma beszélek magának, leszáll rólam? - nézek egyenesen a szemeibe. Minden szó nélkül határozottan bólint. - Rendben. Legyen, de... ő nem egy bűnöző.
- Tiszteletben tartom a véleményed, de én ezzel tudok vitatkozni. - nyitja ki még jobban az ajtót, ahova a tekintetével ültet be.
- Mert nem ismeri őt... - szállok be végül a kocsijába.
JeongGuk szemszögéből:
Hárman szállunk be a kocsiba, de még mindig nehezen bírom felfogni a dolgokat, amik történtek az ebédszünetben. Nem bírom elhinni, hogy az a szerencsétlen majdnem megölte magát és EunJint, aki akár egy szuperhős harcolt érte. Azt hittem szombaton volt akkora bátorsága, de nem. A mai tette, mindenen túl tett... Soha nem gondoltam volna, hogy erre képes.
- Még mindig nem tudom mi fasz történt... - szólal meg a mellettem ülő TaeHyung, aki nagyokat pislogva bámul ki a fejéből. - De komolyan... Mi a fasz történt?
- EunJin megmentette azt a japán csajt. - válaszolom, még a kulcsomat kezdem keresgélni. - Elképesztő...
- Nem. Ez egyszerűen őrültség volt. Még is, hogy gondolhatta ezt? Lelőhette volna az az örült! Őt vitték volna ki hulla zsákban! - fújtat idegesen mögülünk Jimin. Jól éreztem, hogy feszült és majd szét robban az idegtől, mióta EunJin kisétált az épületből.
- Annak a csajnak komoly segítségre lenne szüksége. Vagy társaságra. Baszki... Kik voltak azok a tetűk, akik megerőszakolták? - veszek mély levegőt, majd azonnal Taere kapom a fejem. - Ugye te nem...?
- Dehogy! Én soha nem tenném ezt egyik lánnyal vagy nővel se! - háborodik fel, majd mérgesen dobbant a lábával. - Én csak akkor élvezem a jó szexet, ha az alattam, vagy felette, esetenként mellettem nyögő lány a fellegekben jár az élvezettől. Ez nem az én pályám. Nem vagyok az az erőszakos fasz.
- Jó... Ez igaz... Sajnálom a feltételezést. - kezdek mély gondolkodásba.
- Ha... azon a képen EunJin is látszik... Lehet őt is... - a mondat végére teljesen elhalkul a hangja és végig fut az agyamon, hogy ez a fordulat is bekövetkezhetett volna. Basszus... Ha csak jobban bele gondolok, hogy egy olyan srác venné el a szüzességét, akit nem szeret, és megerőszakolja... Szinte bekönnyezik a szemem.
- De nem történt meg. - fordul hátra TaeHyung. - Ne játszatok öregasszonyokat. Nem történt semmi rossz és... és ennyi. Nézzétek a jó oldalát. Egy hétig nincs suli, aztán pedig ott van a négynapos szünet a félévi vizsga előtt. Lazíthatunk, hála a szuicid kislánynak. - szinte elfolyik mellettem az ülésen, mire mind ketten jól hallatóan sóhajtunk fel Jiminnel.
- Meglepő a szókincsed. Fogadok, hogy nem magadtól jött... - vágja a látszat barátom fejéhez Jimin, mire ő csak pufogni kezd az orra alatt.
- Hallottam, mikor a rendőrök beszélték, így hát rá kerestem a neten. Ennyi... Engem is érdekelhetnek dolgok és nem vagyok idióta. Csak tartalékolom az energiám és a tudásom másra.
- Én kérek bocsánatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése