EunJin szemszögéből:
Lassan teltek a napok és a hetek. Mire észbe kaptam már javában november elején jártunk, közeledve a vizsga időszakhoz, ami vészesen fenyegetett minket. Az éttermes incidens után JeongGuk teljesen máshogy viszonyult hozzánk. Igen. A nagy pofájú, gazdag pöcs, Jeon JeongGuk beszélgetett velünk és nem csak a házukban, mikor csak hárman voltunk. Nem ám! Minden reggel köszönt, mosolyogva! TaeHyung nem értette mi történt a barátjával, aki úgy állt hozzánk mint anno, igaz még így is sokszor küldött el minket a picsába, vagy éppen Jimint szítta, aki minden egyes alkalommal inkább elengedte a füle mellett a sértő megjegyzéseket, hol a hajára, hol pedig az eszére. Jimin nem tört meg. Nem kezdett sírni és nem menekült el egyszer sem, ami egyszerűen csodálatra méltó volt. Muszáj volt rá jönnöm, hogy imádok a közelükbe lenni. Imádom érezni az illatukat és a pillantásukat, amik szinte versenyeztek azért, hogy nézhessenek engem. Tudom nagyon egoistán hangzik, de annyira örülök, hogy ilyen a helyzet most köztünk.
- Nem értem... - dobta idegesen az asztalra a szét rágott tollát JeongGuk, majd idegesen fújtatott, jelezve, hogy neki teljes mértékben elege van az egész tanulásból. Mára ennyit bírt, és többet nem is akar jelenleg.
- Ne már JeongGuk... Ezt még általános felső tagozatában vettük! Csak egy szimpla függvény! Ne szórakozz már, hogy nem tudod... - vette le a szemüvegét a szemei elől Jimin, akinek sárgás színű haja göndören hullott az arcába.
- Nem tudom, Jimin! - nyögte el a fiú, majd minden életenergiáját felhasználva elfújt a fotelban.
- Időnként olyanok vagytok mint egy hónapok óta járó szerelmes pár... - bököm nekik oda a körmöm reszelgetése közben, majd alaposan szemügyre veszem az eredményt a kezemen. - Melyikőtök a fiú és ki a lány? - pillantok rájuk a kezem mellett, de ők csak undorral az arcukon merednek rám. Pont erre a reakcióra vártam. - Nagyon elmélyült a brománcotok.
- Fúj! - törik ki JeongGuk ajkán, mire vadul megrázza a fejét. - Kurvára vizuális típus vagyok!
- De egy egyszerű függvényt képtelen vagy megrajzolni, vagy egy kockát. - gonoszan mosolyodok el, mire elhúzza a száját. - És ha elképzelted, ki-ki volt? - vetek felé egy érdeklődő pillantást. - Nos?
- Ne gondoljatok már ilyenekre! - csattan fel idegesen az eddig szótlan Jimin és a füzetére csap. A zavart, vörös fejére pillantok, ami jelenleg a kellemetlen kijelentésem miatt olyan amilyen. Hosszú csend telepszik a hatalmas nappaliba, csak a tévé zúgását lehet hallani és mind hármunk levegő vételét.
- Én lennék a fiú... - motyogja el pár perc után, amire mind ketten rá kapjuk a fejünket.
- JeongGuk! - kezdek kínos nevetésbe, mivel életemben nem gondoltam, hogy erre a kérdésre én választ kapok pont tőle. - Egy egy kibaszott költői kérdés volt! Nem kell rá válaszolni!
- D-De akkor is! Költői micsoda ide vagy oda. - forgatja meg dühösen a szemét. - Legalább lesz mire gondolnod elalváskor.
- Köszönöm, a nagylelkű ajándékot, hogy elárultad, te dugnád meg őt. - kerekednek ki kicsit a szemeim, de a kínos mosolyom továbbra is az arcomat ékesíti. - Próbáltam eddig nem gondolni rá, de most már az agyamba ivódott a kép, hogy egymást faljátok, majd izzadtam nyögtök egymáshoz bújva. Tényleg. Köszönöm!
- É-Én nem akarom ezt hallani... - dadogta el Jimin ijedten nézve ránk felváltva. - Nem... Nem... Én soha nem engedném a... az izéd az alfelem közelébe. Soha.
- Olyan vagy mint egy kis csaj... - áll fel a kanapéról JeongGuk, majd feljebb rángatja a fekete, szűk farmerját, aminek hatására jól láthatóvá vállnak az izmos combjai és a lábai között elhelyezkedő férfiassága, amire próbálok nem figyelni. mivel tudom mind kettőjüknek feltűnnek az apró kukkolásaim. De tényleg! Én nem vagyok perverz, szimplán... Érdekel a férfi test minden rejteke és csodája, rajtuk meg különösen. Minden érdagadás, száj nyalás vagy harapdálás, a kidagadó izomzatuk, ami mind kettőjüknek van, igaz JeongGuknak sokkal erősebbek. Ez nem perverzió... Csak kíváncsiság, ha egy férfi szemügyre vehet egy csinos nőt, minden ítélet nélkül, én nem figyelhetem meg az emberi test munkáját?
- Ennek - mutat mind két kezével a lábai közé JeongGuk. - fasz a neve, de ha az túl nehezen jön a szádra, akkor hívd nemi szervnek, vagy... hím vesszőnek, de ne izének.
Jimin gúnyosan forgatja meg a szemeit egy röpke pillantás után, amit JeongGuk lába közé vet.
Lassan pakoljuk el a cuccainkat, majd felvesszük a a pulcsijainkat.
- Ne vigyék haza titeket? - áll fel végül JeongGuk is, majd felváltva pillant ránk.
- Igazából én anya munkahelyére megyek. Segítek haza cipekedni neki. - igazgatja a szemüveget az orrán. Pár napja fogyott el a kontaktlencséje, és meg kell hagynom, hogy aranyos mikor szemüveg van rajta.
- Én örülnék, ha nem kellene most buszoznom. - vallom be őszintén, amire JeongGuk elmosolyodik.
Kevesebb mint tíz perc múlva már elbúcsúzva vállunk el Jimintől, majd a kocsiba ülünk JeongGukkal és bekötjük magunkat. Elindítja a kocsi motorját, majd reflex szerűen nyúlok és kapcsolom be a rádiót. Egy férfi kezd beszélni, majd indul is a rock zene, amit azonnal felismerek és elmosolyodok, de bánatosan sóhajtok.
- Jó ez a szám. - jegyzi meg JeongGuk és elindulunk a sötét utcán. - Régebben sok számot hallgattam a bandától.
- Imádom őket... - dőlök hátra a székben és lehunyt szemekkel hallgatom a számot. Hallom, hogy felkuncog rajtam, mire én csak elvigyorodok. - Holnap este lesz egy fellépésük Szöulban. Nagyon elakartunk menni a barátaimmal rá még nyáron.
- Annyira nem bírom őket, hogy elmenjek a koncertjükre, de anyád téged se engedne el pont suli időben. Holnap szerda.
- Igazából... Anyát nem is nagyon érdekli mi van velem... Eléggé zavaros a helyzet közöttünk az utóbbi időben.
Fél szemmel, meglepődve pillant rám értetlenül. Anyával mindig jól megvoltunk és támaszkodhattunk egymásra minden helyzetben, főleg miután elváltak apával. Napi szinten felhívott a suliban többször is, ami eleinte nem zavart, de ahogy idősödtem egyre zavaróbb lett. Cikiztek és piszkáltak engem anya miatt, de most... Meg is vissza sírom, hogy legalább egyszer érdeklődne utánam, nem csak telefonon, de vacsoránál is és ne hagyjon magamra minden egyes alkalommal. Tudom, nagyon borzalmas amit vele tettem, de megbékélhetne végre a helyzettel...
- Nem értem, EunJin. - kanyarodik le a főútról. - Ti mindig olyan jóba voltatok. Mi változott? Nem ér rád a munka miatt?
- Nem szeretnék róla beszélni... - kapcsolom ki a rádiót, hogy a szívem ne fájjon jobban a holnapi koncert miatt, amiről én lemaradók, de a barátaim nem is gondolva rám fognak ott bulizni. Vajon MinJun hány lánnyal lehetett mióta eljöttem? Nem is keres, pedig megígérte... Holnap kit fog a koncert után felvinni magához? Milyen lány lesz az, aki végre megkaphatja kevesebb mint egy este alatt, meg én már évek óta várok rá.
- Az én szüleim sincsenek túl jóba mostanában. Anya válni akar... Apa meg már lassan a szeme láttára csalja anyát, nem szégyelli behozni a családunk házába azt a büdös kurvát... Anya meg egyre kevesebbszer jön haza, mert utál találkozni vele. - markol rá a kormányra. Elszomorodok és a kormányon lévő kezére teszem a kezem. Óvatosan simogatom a kezét, ami hatására enged a a fogásán. Érdeklődve figyelem az eres kézfejét és karját, amennyit látok a fekete pulcsi alól kikandikálni. Mély levegőt vesz és rám pillant. - Tudod mi lenne most jó mind kettőnknek...?
- Na? - pillantok az arcára.
- Ha lehúzódnánk és szexelnénk. - vallja be őszintén és a szemeimbe pillant. Azonnal vörösre változik az arcom, de megrázom a fejem.
- Csak vigyél haza... - engedem el a kezét és az ablakhoz húzódok, majd kifele kezdek bámulni a korom sötétségbe. Az út tovább részében egy árva szót se szólunk egymáshoz, csak akkor mikor kiszállok és egy elköszönést böfögünk egymásnak. Lehajtott fejjel indulok el a ház felé, mikor vadonatúj egy kocsit látok meg a anya autója mögött. Korom fekete színéről tökéletesen verődik vissza az utca lámpa fénye. Alaposan veszem szemügyre az autót, de sehogy nem találom ismerősnek. Lehet anya valamelyik kollégája ugort át pár papírral, vagy csak beszélgetni vele. Lassan nyitok be a házba ahonnan azonnal megüti a fülemet a veszekedés és halk kiabálás.
- Nem akarom, hogy itt legyél mikor haza jön EunJin... Nincs szükségünk rád! Fogd fel és takarodj innen a nyavalyás autóddal. - sziszegi dühösen anya valakinek. Kérdő tekintettel és értetlenül veszem le a táskám és a lépcső alsó fokára dobom, majd a konyhába sétálok. Azonban legszívesebben inkább szexelnék JeongGukkal valahol Busanban, mint hogy itt legyek és azt az embert lássam, akit a legjobban gyűlölök az életemben. Mind ketten rám pillantanak, de anya arcáról, csupán a fájdalom és az idegesség tükröződik, még apa csillogó szemekkel, megilletődve néz rám, majd lassan mosolyodik el. Olyan rég láttam... Annyira régen hallottam a hangját, hogy már szinte elfelejtettem a vonalait... A kidagadó ádámcsutkáját, a nagy és sötét szemeit, amik annyira elbűvölve néznek engem. A haja sokkal hosszabb volt, mikor még anyával volt és sokkal sötétebb, ősz hajszálak és arcszőrzet nélkül. Annyira szívesen mondanám, hogy annyira hiányzott... A nyakába ugranék és egy másodpercig fontosnak érezném magam a szemébe, de csak álom és képzelődés lenne. Haragszom rá. Nem csak anya miatt, de magam miatt is. Megcsalta anyát, pedig azt mondta neki, hogy szeretni. Minden miatta ment tönkre, minden miatta úszott el. A barátaim, a szobám, amiben tizennégy évik laktam és olyan volt amilyet én akartam.
- EunJin... - tesz felém pár lépést, azonban én hátrálok. - Annyira örülök, hogy látlak.
- Én viszont nem... Örülnék, ha elmennél innen. - nézek egyenesen a szemébe, mire ő eléggé megrezzen. A sírás kezdi kapargatni a torkomat, mivel már évek óta egy szót se váltottunk, de nem engedem elő a könnyimet. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, akárcsak én... Élje át ugyan azt a bánatot mint mi, mikor közölte, hogy neki nincs ránk szüksége. Azonban, most nekünk sincs rá...
- Hallgass meg. - ejti ki nehezen az ajkán és a szépen vasalt zakója zsebébe nyúl.
- Tíz percet kapsz... Utána tűnj el... Nem akarom, hogy itt legyél... - túrok bele elölről a hajamba idegesen. Nem hiszem, hogy többet kibírnék sírás vagy könnyek nélkül.
- Hamarabb akartam jönni, csak elég sok volt a munkám. - keresgél a zsebébe, majd lassan emel ki egy kulcsot. - Nem rég volt a szülinapot és a tizennyolc egy nagy szám. Ezt neked hoztam. - nyújtaná át, de nem fogadom el.
- Lassan fél éve volt... - ráncolom össze a homlokom. - Eléggé elkéstél, nem gondolod? Nekem nem kell a kurva autód. Vidd el a velem korabeli barátnődnek.
Másodpercek alatt vált át a nyugodt, aggodalmas arca ingerülté. Közvetlen elém lép és meglendül a keze, de anya még az arcomhoz érkezése előtt kapja el és löki messzebb tőlem őt.
- Hozzá ne merj érni a lányomhoz, akárcsak egy ujjal se... - fenyegeti meg anya az apámat a mutató ujjával, majd erősen bök a mellkasába. Meglepődök a reakcióján és a szavain, annyira, hogy nem bírom ki. Fogalmam sincs mikor hívott utoljára így. A lányának... A sós könnyeim egészen az állam széléig gördülnek végig, amit azonnal le is törlök. - Takarodj a házamból, mielőtt én adok egy akkorát neked, hogy a kis barátnődnek kell majd érted jönnie.
- De...
- Semmi de SunJin... Tűnés és vissza se gyere. - mutat a bejárati ajtóra, de egy pillanatra se lép ki előlem. Védve érzem magam, hogy tudom itt áll előttem és oltalmaz engem.
Apa egy sót se szól többet. A kocsi kulcsot a konyha pultra teszi, majd minden további szó nélkül távozik becsapva maga mögött az ajtót. Nagy szemekkel nézek anyára, várva, hogy felém forduljon és szorosan magához ölelhessen, de nem teszi... Semmi ilyet nem cselekszik, csak ellép tőlem és a lépcsőn lévő táskámhoz lépdel. Érdeklődve figyelem mit csinál, azonban csak a cigimet veszi ki. Kihúz egy ártatlan szálat, majd csak a táskám tetejére teszi, majd eltűnik a lépcső tetején és bezárkózik a szobájába. Semmit nem mond. Egy szót se. Még egy pillantást, se kapok, hogy megnézze jól vagyok-e. Nem érdekli mi van velem...
- Csak vigyél haza... - engedem el a kezét és az ablakhoz húzódok, majd kifele kezdek bámulni a korom sötétségbe. Az út tovább részében egy árva szót se szólunk egymáshoz, csak akkor mikor kiszállok és egy elköszönést böfögünk egymásnak. Lehajtott fejjel indulok el a ház felé, mikor vadonatúj egy kocsit látok meg a anya autója mögött. Korom fekete színéről tökéletesen verődik vissza az utca lámpa fénye. Alaposan veszem szemügyre az autót, de sehogy nem találom ismerősnek. Lehet anya valamelyik kollégája ugort át pár papírral, vagy csak beszélgetni vele. Lassan nyitok be a házba ahonnan azonnal megüti a fülemet a veszekedés és halk kiabálás.
- Nem akarom, hogy itt legyél mikor haza jön EunJin... Nincs szükségünk rád! Fogd fel és takarodj innen a nyavalyás autóddal. - sziszegi dühösen anya valakinek. Kérdő tekintettel és értetlenül veszem le a táskám és a lépcső alsó fokára dobom, majd a konyhába sétálok. Azonban legszívesebben inkább szexelnék JeongGukkal valahol Busanban, mint hogy itt legyek és azt az embert lássam, akit a legjobban gyűlölök az életemben. Mind ketten rám pillantanak, de anya arcáról, csupán a fájdalom és az idegesség tükröződik, még apa csillogó szemekkel, megilletődve néz rám, majd lassan mosolyodik el. Olyan rég láttam... Annyira régen hallottam a hangját, hogy már szinte elfelejtettem a vonalait... A kidagadó ádámcsutkáját, a nagy és sötét szemeit, amik annyira elbűvölve néznek engem. A haja sokkal hosszabb volt, mikor még anyával volt és sokkal sötétebb, ősz hajszálak és arcszőrzet nélkül. Annyira szívesen mondanám, hogy annyira hiányzott... A nyakába ugranék és egy másodpercig fontosnak érezném magam a szemébe, de csak álom és képzelődés lenne. Haragszom rá. Nem csak anya miatt, de magam miatt is. Megcsalta anyát, pedig azt mondta neki, hogy szeretni. Minden miatta ment tönkre, minden miatta úszott el. A barátaim, a szobám, amiben tizennégy évik laktam és olyan volt amilyet én akartam.
- EunJin... - tesz felém pár lépést, azonban én hátrálok. - Annyira örülök, hogy látlak.
- Én viszont nem... Örülnék, ha elmennél innen. - nézek egyenesen a szemébe, mire ő eléggé megrezzen. A sírás kezdi kapargatni a torkomat, mivel már évek óta egy szót se váltottunk, de nem engedem elő a könnyimet. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, akárcsak én... Élje át ugyan azt a bánatot mint mi, mikor közölte, hogy neki nincs ránk szüksége. Azonban, most nekünk sincs rá...
- Hallgass meg. - ejti ki nehezen az ajkán és a szépen vasalt zakója zsebébe nyúl.
- Tíz percet kapsz... Utána tűnj el... Nem akarom, hogy itt legyél... - túrok bele elölről a hajamba idegesen. Nem hiszem, hogy többet kibírnék sírás vagy könnyek nélkül.
- Hamarabb akartam jönni, csak elég sok volt a munkám. - keresgél a zsebébe, majd lassan emel ki egy kulcsot. - Nem rég volt a szülinapot és a tizennyolc egy nagy szám. Ezt neked hoztam. - nyújtaná át, de nem fogadom el.
- Lassan fél éve volt... - ráncolom össze a homlokom. - Eléggé elkéstél, nem gondolod? Nekem nem kell a kurva autód. Vidd el a velem korabeli barátnődnek.
Másodpercek alatt vált át a nyugodt, aggodalmas arca ingerülté. Közvetlen elém lép és meglendül a keze, de anya még az arcomhoz érkezése előtt kapja el és löki messzebb tőlem őt.
- Hozzá ne merj érni a lányomhoz, akárcsak egy ujjal se... - fenyegeti meg anya az apámat a mutató ujjával, majd erősen bök a mellkasába. Meglepődök a reakcióján és a szavain, annyira, hogy nem bírom ki. Fogalmam sincs mikor hívott utoljára így. A lányának... A sós könnyeim egészen az állam széléig gördülnek végig, amit azonnal le is törlök. - Takarodj a házamból, mielőtt én adok egy akkorát neked, hogy a kis barátnődnek kell majd érted jönnie.
- De...
- Semmi de SunJin... Tűnés és vissza se gyere. - mutat a bejárati ajtóra, de egy pillanatra se lép ki előlem. Védve érzem magam, hogy tudom itt áll előttem és oltalmaz engem.
Apa egy sót se szól többet. A kocsi kulcsot a konyha pultra teszi, majd minden további szó nélkül távozik becsapva maga mögött az ajtót. Nagy szemekkel nézek anyára, várva, hogy felém forduljon és szorosan magához ölelhessen, de nem teszi... Semmi ilyet nem cselekszik, csak ellép tőlem és a lépcsőn lévő táskámhoz lépdel. Érdeklődve figyelem mit csinál, azonban csak a cigimet veszi ki. Kihúz egy ártatlan szálat, majd csak a táskám tetejére teszi, majd eltűnik a lépcső tetején és bezárkózik a szobájába. Semmit nem mond. Egy szót se. Még egy pillantást, se kapok, hogy megnézze jól vagyok-e. Nem érdekli mi van velem...
Két kézzel kapok a hajamba és túrok bele, majd azonnal zokogni kezdek, majd előrébb hajolok és átölelve magam ordítok fel, majd hangosan kezdek sírni. A szívem tovább hasad, szinte darabokra törik. Senkinek nem vagyok fontos... Senki nem szeret és figyel rám oda.
- Utálom az egész kibaszott életem! - ordítok ismét, de a hangom elcsuklik a végére. Nehezen indulok meg a konyhába, hogy keresek enni valamit, de megakad a szemem a kulcson. Remegő kezekkel, az orromat szívva veszem a kezembe és nézem meg. Elkap a vörös köd és neki vágom a konyha falának, ami hatása a ház előtt parkoló autó felcsipog. Meglepődök és kikerekednek a szemeim, de csak pár másodpercre. Azonnal leseprem a konyha pulton lévő összes cuccot a földre, majd újra elő törnek a könnyeim. Idegesen, vörös szemekkel vizsgálom meg a darabogra tört só és bors tartókat. A késtartóból kipergett összes kést, vágó deszkát és a kulcsot.
Mire feleszmélek már kint állok a frissen kapott autó előtt a teljes sötétségben és rá dőlve kezdek újra pityeregni. A homlokomat a hideg motorháztetőnek nyomom és ökölbe szorul a kezem. Rá csapok az autóra, majd felegyenesedek.
- Mi a szartét jöttél vissza...? - motyogom é szélvédő szemlélése közben. - Felejtenél el minket! - ütök rá újra erősen, amire a kezem is belefájdul, de nem is tud érdekelni. Ordítva és bömbölve kezdem két kézzel püfölni az autó elejét, majd teljesen rá dőlök és hangosan zokogok. - Cserben hagytál..
JungKook szemszögéből:
A telefonomat nyomkodva kapok egy új üzenetet egy ismeretlen számról, de jól tudom ki az. A cigit szívva veszem szemügyre a kacérkodó levél tartalmát, amire kénytelen vagyok elmosolyodni és az ajkamra harapni. Kidobom a kocsi ablakán a cigi csikket és indulnék is, amikor Jimint pillantom meg egy idősebb nővel és jó pár szatyorral. Alaposan vizsgálom meg őket, mikor fel ismerem az alacsonyt nőt. Ez Jimin anyja. Emlékszem rá, de sokkal megviseltebbnek néz ki, mint régen volt... Lassan gurulok be eléjük és pillantok ki az ablakon.
- Kell egy fuvar? - nézek a cipekedő Jiminre, aki nehezen küszköd a kezében lévő jó pár szatyorral, amin én csak gúnyosan mosolyodok el.
- JeongGuk? - szólal meg az anyukája, majd az arcára széles mosoly csúszik. Kellemetlenül pislogok rá és vissza Jiminre, aki megingatja a fejét. Ennyire kedvesen mosolyog rám azok után, amiket éveken keresztül tettem a fiával? - Olyan rég hallottam már rólad. Nagyon örülnénk, ha elvinnél minket egy darabig.
- Be tudtok pakolni, vagy kell a segítség? - nézek egyenesen Jiminre, aki kihúzza magát és rávágva, hogy nem a csomagtartóhoz meg és papakolnak, majd be is ülnek. Mellém JiHei, hátra pedig Jimin, majd elindulok arra amerre laknak. - Még mindig ugyan ott laknak? - nézek az anyukájára, aki csak bólint az arcán egy kedves és háláló mosollyal.
- Mi van veled JeongGuk? Az elmúlt időben nem sokat hallottam róla, csak, hogy időnként korepetál. Jól megy? Szüleid? - halmoz el kérdésekkel, de csak azon bír járni a fejem, hogy Jimin egy szóval nem említett engem az anyjának, hogy én verem el minden nap.
- Meg vagyok. Nem mondom, hogy örülök, annak, hogy korepetálnak matekból, de azért jó, hogy valaki olyan teszi, aki tényleg tudja mit is magyaráz nekem. Jimin okos az ilyenhez és EunJin is nagyon jó angolból. Sokkal tisztábban látom a dolgokat, mióta tanítanak órák után. - pillantok hátra a vissza pillantó tükörből Jiminre, aki teljesen zavarba esve vörösödik el. Magában kezd mosolyogni és a kezeit tördeli. Halványan vigyorodok el rajta, mert egyszerűen hihetetlen, milyen hamar zavarba esik pár kedves szótól. - A szüleim... Úgy ahogy megvannak, csak ne tartózkodjanak egy léktérben.
- Ennyire rossz a helyzet közöttük? - kérdezi aggódva JiHei. Én sóhajok közepette bólintok, mire ő nem kérdez többet. - Örülök, hogy barátok vagytok Jiminnel. Az utóbbi időben rá is rá fér, hogy valaki kedves legyen vele... - ezen eléggé megdöbbenek, de nem mondok semmit. Az elmúlt években egyáltalán nem voltam vele kedves, sőt... Én bántottam a lehető legjobban.
- Mesélte, hogy elváltak. Sajnálom.
- Közös megegyezés alapján történt. - vizsgálgatja a műszerfalam és közben engem is. - Valószínűleg sokkal jobb így.
Beleegyezően bólintok, mivel nem tudnék erre mit mondani. Lehet a szüleimnek is az lenne a legjobb, ha végre külön utakra szakadnának és megfelejtkeznének teljesen egymásról. Kezd teljesen elegem lenni az egész családi helyzetemből, hogy csak kerülgetjük egymást a házban és próbálunk minél kevesebb időt otthon tölteni, a "kellemes családi idillt" kihasználva.
Lassan parkolok le a szűk utcában közvetlen a ház előtt, ami még mindig ugyan olyan kicsi és kedves amilyen volt. A sötét krémszínű vakolat a ház oldalán, a kis fa ablakokkal és ajtókkal. Alaposan vizsgálom meg a kis teraszt, ami Jimin szobájából nyílik, de ahogy elnézem jó ideje senki nem volt kint rajta, mivel az ajtón egy hatalmas pókháló csillan meg az éjszakai fényekben. Mély levegőt veszek az elő törő emlékek hatására, majd kipattanok és segítek nekik becipekedni az előszobáig. Rögtön megcsap az a szokásos Jimin illat, ami mindig is belengte a házat, csupán a friss étel és a köznapi kölni szaga hiányzik, ami teljessé tenné a régi emlékeket, de csak egy nehézen előtörő köhögés sorozatot hallok meg a nappali irányából. Fél szemmel pillantok be és mosolyodok el az öreg nagypapán, aki a kényelmes fotelében olvasgatja a napi újságot.
- Szép estét, JeongGuk. - mosolyodik el szélesen, mire én kénytelen vagyok a hajamba túrni, majd leengedem a földre a szatyrokat.
- Jó estét. - köszönök vissza és beljebb lépek hozzá, hogy kezet foghassak vele, amit ő nevetve viszonyoz, majd a szemüveget kicserélve mér még jobban végig.
- Ahogy megláttalak, ugyan azt a kis taknyos tizenkét éves srácot láttam, mint anno minden szombat reggel, de most. Kész férfi vagy. - nevet tovább, majd ismét pár köhögéssel zárja a mondani valóját.
- Örülök, hogy újra látom. - pillantok az asztalon lévő gyógyszerekre és egyéb dolgokra, a fotel mögött meglapuló oxigén palackokra és kis kocsira. - Minden rendben?
- Persze. - int le, hogy helyet foglaljak mellette lévő kanapén. - Először a kislány, EunJin jött ide, most meg te. Jimin már nagyon rég nem hozott fel egyetlen egy kis barátját se. Főleg nem titeket.
- Elég sok... Dolog volt, ami miatt nem tudtam Jiminnel lenni. - kellemetlenül cirógatom meg a tarkómat, és próbálom kerülni a témát.
- Jimin minden nap mondta, hogy már nem vagytok olyan jóban mint régen. Eléggé elszomorította az egész, főleg, hogy minden nap bántotta valaki, amit nem is nagyon mondott nekünk, de Jimin mindig is szörnyen hazudott. Szinte az arcára volt írva minden. - ráncolja kicsit a homlokát az öreg, de felkuncog. Meglepődök rajta, amin ő még jobban kezd mulatni.
- Mi ennyire vicces? - húzom el a szám, mire ő legyint párat, majd megrázza a fejét.
- Látni a rémült arcod, ahogy rólad beszélek. - meghökkenek, azon, hogy ő tudja mit tettem Jiminnel az elmúlt években, de nem haragszik, még csak a mosolya se tűnik el. - Talán épp ezért bántotta Jimint az egész, mert fontosnak tartott téged mindig is. - vallja be, majd a kezébe kapja a séta botját és a szekrény soron pihenő képre mutat. Azonnal felállok és megvizsgálom a három gyereket a képen. Tisztán emlékszem erre a napra... EunJin nyolcadik szülinapján készült, mikor Jimin késve érkezett, de még is meglepte őt egy ugyan olyan plüssel mint én... Vissza gondolva is elkap a féltékenység, hogy ugyan azt a macit vettük neki mind ketten, de ő mind a kettőt ugyan úgy szerette. Elmosolyodok és a kezembe veszem a keretet, majd leülök oda ahol eddig ültem. - Jimin minden nap percekig bámulta. Bevallom nekem is az egyik kedvenc képem az unokámról. Amint rátok nézek elkezdek mosolyogni és meghasad a szívem, hogy ilyen boldogok voltatok együtt.
- Miért nem haragszik rá? - emelem fel a fejem a képről, mire ő csak mosolyog.
- A megbocsájtás az ember legmakacsabb tulajdonságai közé tartozik. Haragudni és utálni mindenki tudd, okkal és akár ok nélkül is. Úgy tesszük tönkre valaki életét, hogy közben nem tudunk róla és az életéről semmit, de megbocsájtani... az az igazán nehéz tett, és aki képes erre, az tudd igazán szeretni. Szeretni magát, majd mást is. Minden hibával és bajjal együtt. - áll fel nehezen, majd a kezébe veszi a járó botot és lassú léptekkel indul meg az egyik ajtó felé, ami régen egyenesen a garázsba vezetett. - Ti fiatalok annyira szabadok vagytok a mai világban, hogy magatoknak csináltok akadályokat. - kuncog fel és el is tűnik a szobában.
Mély levegőt veszek, majd talpra állok és vissza teszem a képet a helyére, majd még pár másodpercig bámulom azt. Teljesen igaza van az öregnek.
Mire feleszmélek már kint állok a frissen kapott autó előtt a teljes sötétségben és rá dőlve kezdek újra pityeregni. A homlokomat a hideg motorháztetőnek nyomom és ökölbe szorul a kezem. Rá csapok az autóra, majd felegyenesedek.
- Mi a szartét jöttél vissza...? - motyogom é szélvédő szemlélése közben. - Felejtenél el minket! - ütök rá újra erősen, amire a kezem is belefájdul, de nem is tud érdekelni. Ordítva és bömbölve kezdem két kézzel püfölni az autó elejét, majd teljesen rá dőlök és hangosan zokogok. - Cserben hagytál..
JungKook szemszögéből:
A telefonomat nyomkodva kapok egy új üzenetet egy ismeretlen számról, de jól tudom ki az. A cigit szívva veszem szemügyre a kacérkodó levél tartalmát, amire kénytelen vagyok elmosolyodni és az ajkamra harapni. Kidobom a kocsi ablakán a cigi csikket és indulnék is, amikor Jimint pillantom meg egy idősebb nővel és jó pár szatyorral. Alaposan vizsgálom meg őket, mikor fel ismerem az alacsonyt nőt. Ez Jimin anyja. Emlékszem rá, de sokkal megviseltebbnek néz ki, mint régen volt... Lassan gurulok be eléjük és pillantok ki az ablakon.
- Kell egy fuvar? - nézek a cipekedő Jiminre, aki nehezen küszköd a kezében lévő jó pár szatyorral, amin én csak gúnyosan mosolyodok el.
- JeongGuk? - szólal meg az anyukája, majd az arcára széles mosoly csúszik. Kellemetlenül pislogok rá és vissza Jiminre, aki megingatja a fejét. Ennyire kedvesen mosolyog rám azok után, amiket éveken keresztül tettem a fiával? - Olyan rég hallottam már rólad. Nagyon örülnénk, ha elvinnél minket egy darabig.
- Be tudtok pakolni, vagy kell a segítség? - nézek egyenesen Jiminre, aki kihúzza magát és rávágva, hogy nem a csomagtartóhoz meg és papakolnak, majd be is ülnek. Mellém JiHei, hátra pedig Jimin, majd elindulok arra amerre laknak. - Még mindig ugyan ott laknak? - nézek az anyukájára, aki csak bólint az arcán egy kedves és háláló mosollyal.
- Mi van veled JeongGuk? Az elmúlt időben nem sokat hallottam róla, csak, hogy időnként korepetál. Jól megy? Szüleid? - halmoz el kérdésekkel, de csak azon bír járni a fejem, hogy Jimin egy szóval nem említett engem az anyjának, hogy én verem el minden nap.
- Meg vagyok. Nem mondom, hogy örülök, annak, hogy korepetálnak matekból, de azért jó, hogy valaki olyan teszi, aki tényleg tudja mit is magyaráz nekem. Jimin okos az ilyenhez és EunJin is nagyon jó angolból. Sokkal tisztábban látom a dolgokat, mióta tanítanak órák után. - pillantok hátra a vissza pillantó tükörből Jiminre, aki teljesen zavarba esve vörösödik el. Magában kezd mosolyogni és a kezeit tördeli. Halványan vigyorodok el rajta, mert egyszerűen hihetetlen, milyen hamar zavarba esik pár kedves szótól. - A szüleim... Úgy ahogy megvannak, csak ne tartózkodjanak egy léktérben.
- Ennyire rossz a helyzet közöttük? - kérdezi aggódva JiHei. Én sóhajok közepette bólintok, mire ő nem kérdez többet. - Örülök, hogy barátok vagytok Jiminnel. Az utóbbi időben rá is rá fér, hogy valaki kedves legyen vele... - ezen eléggé megdöbbenek, de nem mondok semmit. Az elmúlt években egyáltalán nem voltam vele kedves, sőt... Én bántottam a lehető legjobban.
- Mesélte, hogy elváltak. Sajnálom.
- Közös megegyezés alapján történt. - vizsgálgatja a műszerfalam és közben engem is. - Valószínűleg sokkal jobb így.
Beleegyezően bólintok, mivel nem tudnék erre mit mondani. Lehet a szüleimnek is az lenne a legjobb, ha végre külön utakra szakadnának és megfelejtkeznének teljesen egymásról. Kezd teljesen elegem lenni az egész családi helyzetemből, hogy csak kerülgetjük egymást a házban és próbálunk minél kevesebb időt otthon tölteni, a "kellemes családi idillt" kihasználva.
Lassan parkolok le a szűk utcában közvetlen a ház előtt, ami még mindig ugyan olyan kicsi és kedves amilyen volt. A sötét krémszínű vakolat a ház oldalán, a kis fa ablakokkal és ajtókkal. Alaposan vizsgálom meg a kis teraszt, ami Jimin szobájából nyílik, de ahogy elnézem jó ideje senki nem volt kint rajta, mivel az ajtón egy hatalmas pókháló csillan meg az éjszakai fényekben. Mély levegőt veszek az elő törő emlékek hatására, majd kipattanok és segítek nekik becipekedni az előszobáig. Rögtön megcsap az a szokásos Jimin illat, ami mindig is belengte a házat, csupán a friss étel és a köznapi kölni szaga hiányzik, ami teljessé tenné a régi emlékeket, de csak egy nehézen előtörő köhögés sorozatot hallok meg a nappali irányából. Fél szemmel pillantok be és mosolyodok el az öreg nagypapán, aki a kényelmes fotelében olvasgatja a napi újságot.
- Szép estét, JeongGuk. - mosolyodik el szélesen, mire én kénytelen vagyok a hajamba túrni, majd leengedem a földre a szatyrokat.
- Jó estét. - köszönök vissza és beljebb lépek hozzá, hogy kezet foghassak vele, amit ő nevetve viszonyoz, majd a szemüveget kicserélve mér még jobban végig.
- Ahogy megláttalak, ugyan azt a kis taknyos tizenkét éves srácot láttam, mint anno minden szombat reggel, de most. Kész férfi vagy. - nevet tovább, majd ismét pár köhögéssel zárja a mondani valóját.
- Örülök, hogy újra látom. - pillantok az asztalon lévő gyógyszerekre és egyéb dolgokra, a fotel mögött meglapuló oxigén palackokra és kis kocsira. - Minden rendben?
- Persze. - int le, hogy helyet foglaljak mellette lévő kanapén. - Először a kislány, EunJin jött ide, most meg te. Jimin már nagyon rég nem hozott fel egyetlen egy kis barátját se. Főleg nem titeket.
- Elég sok... Dolog volt, ami miatt nem tudtam Jiminnel lenni. - kellemetlenül cirógatom meg a tarkómat, és próbálom kerülni a témát.
- Jimin minden nap mondta, hogy már nem vagytok olyan jóban mint régen. Eléggé elszomorította az egész, főleg, hogy minden nap bántotta valaki, amit nem is nagyon mondott nekünk, de Jimin mindig is szörnyen hazudott. Szinte az arcára volt írva minden. - ráncolja kicsit a homlokát az öreg, de felkuncog. Meglepődök rajta, amin ő még jobban kezd mulatni.
- Mi ennyire vicces? - húzom el a szám, mire ő legyint párat, majd megrázza a fejét.
- Látni a rémült arcod, ahogy rólad beszélek. - meghökkenek, azon, hogy ő tudja mit tettem Jiminnel az elmúlt években, de nem haragszik, még csak a mosolya se tűnik el. - Talán épp ezért bántotta Jimint az egész, mert fontosnak tartott téged mindig is. - vallja be, majd a kezébe kapja a séta botját és a szekrény soron pihenő képre mutat. Azonnal felállok és megvizsgálom a három gyereket a képen. Tisztán emlékszem erre a napra... EunJin nyolcadik szülinapján készült, mikor Jimin késve érkezett, de még is meglepte őt egy ugyan olyan plüssel mint én... Vissza gondolva is elkap a féltékenység, hogy ugyan azt a macit vettük neki mind ketten, de ő mind a kettőt ugyan úgy szerette. Elmosolyodok és a kezembe veszem a keretet, majd leülök oda ahol eddig ültem. - Jimin minden nap percekig bámulta. Bevallom nekem is az egyik kedvenc képem az unokámról. Amint rátok nézek elkezdek mosolyogni és meghasad a szívem, hogy ilyen boldogok voltatok együtt.
- Miért nem haragszik rá? - emelem fel a fejem a képről, mire ő csak mosolyog.
- A megbocsájtás az ember legmakacsabb tulajdonságai közé tartozik. Haragudni és utálni mindenki tudd, okkal és akár ok nélkül is. Úgy tesszük tönkre valaki életét, hogy közben nem tudunk róla és az életéről semmit, de megbocsájtani... az az igazán nehéz tett, és aki képes erre, az tudd igazán szeretni. Szeretni magát, majd mást is. Minden hibával és bajjal együtt. - áll fel nehezen, majd a kezébe veszi a járó botot és lassú léptekkel indul meg az egyik ajtó felé, ami régen egyenesen a garázsba vezetett. - Ti fiatalok annyira szabadok vagytok a mai világban, hogy magatoknak csináltok akadályokat. - kuncog fel és el is tűnik a szobában.
Mély levegőt veszek, majd talpra állok és vissza teszem a képet a helyére, majd még pár másodpercig bámulom azt. Teljesen igaza van az öregnek.
- JeongGuk. - hallom meg a kellemesen csengő női hangot magam mögül, szinte azonnal hátra fordulok a nevem gyönyörű kiejtésére. - Nem maradsz vacsorára? Jiminnel azon gondolkodtunk össze dobunk valamit. Örülnénk, ha maradnál.
- Akár mennyire is jól hangzik, de sajnos nem maradhatok. Elég sok dolgom van még. - simítok a tarkómra. Tényleg örülnék, ha itt maradhatnék, mivel már fogalmam sincs mikor volt, hogy együtt ettem a szüleimmel. Azonban fél óra múlva ügyfelem van, ami egy elég szép összeg lenne.
- Kérlek. Jimin is nagyon örülne, ha maradnál. - lép közvetlen elem és megfogja a kezem. Végül megadom magam és mosolyogva bólintok.
Jimin és JiHei fél óra alatt össze készítik a vacsorát, majd ketten találunk a "barátommal", miközben az anyukája csak arról beszél, hogy mennyire örül annak, hogy újra lát és annak is mert Jiminnel jóba vagyunk.
Az anyukája segít a nagypapának az asztalhoz jönni, aki mókásan jegyzi meg, milyen finom illatok vannak és örül annak, hogy engem is az asztalnál lát. Végig beszéljük az egész vacsorát, igaz közben folyamatosan rezeg a zsebem a telefonom, mivel nem mentem a mai nőhöz. Addig maradunk az asztalnál még el nem fogy a tányérjainkról a finom meleg étel, amit már olyan régen ettem. Jimin anyukája mindig is értett ahhoz, hogy halálra tudjam enni magam, egyszerűen túl tökéletesen és nagyszerűen bánik minden hozzávalóval, amit egy főzés alatt felhasznál. Ez annak is köszönhető, hogy Jimin születése előtt szakácsnak tanult, csak nem igazán tudott mit tenni az iskoláival.
JiHei a szobájába kíséri az öreg nagypapát, meg Jimin engem az ajtóhoz vezet.
JiHei a szobájába kíséri az öreg nagypapát, meg Jimin engem az ajtóhoz vezet.
- Köszönöm a mai estét. - fordulok Jimin felé, aki elégedetten mosolyogva figyeli az arcom. - Ne mosolyogj így! - förmedek rá, mire ő fel kuncog.
- Örülök, hogy itt voltál. - mosolyog szélesen. - Pedig az a nő nem kis összeget ajánlott.
Meglepődök és értetlenül nézek rá. Honnan tudja? Mégis hogyan jött rá mivel töltöm az időm iskolán kívül és mivel keresek magamnak pénzt?
- Ne nézz rám ilyen értetlenül. - rázza meg a fejét. - Ismert vagy a nők körében és sajnos ez egyre jobban. Anyának az asztalán találtam a számod és olyan felirattal, hogy... - vörösök el. - Mindegy. Ott volt a számod és írtam neked, mert ismerős volt. Láttam, hogy vacsora közben egyszer vissza írtál és hallottam, hogy rezeg a mobilod. Mióta csinálod ezt? Mióta vagy hímprosti?
- Jimin ez... Ne hívd így... - veszek mély levegőt, mire eljut a tudatomig, hogy amikre én egész este az ajkamat harapdáltam és vissza írtam, azt valójában nem is egy nő, hanem egy velem egy idős srác írta. - Szent isten Jimin... Hogy a faszomba bírtál olyanokat írni?
- Csak kimásoltam egy oldalról... - jön még inkább zavarba.
- Elment az eszed... Ilyenkor bizonyítod be mekkora egy retardált idióta vagy... - sziszegem el dühösen.
- JungKook... - szólal meg nehezen és eléggé megilletődök a becenevemen, amit még anno ő adott nekem, de már több éve nem is szólított így. - Ezzel... Ezzel csak magad alatt vágod a fát... Ahogy a droggal is. Tudom, hogy valami bánt téged... Nincs minden rendben és hiába titkolod, hogy erős vagy...
- Ne szólj bele abba mit csinálok. - fordítok neki hátat és a kocsihoz robogok, de ő utánam siet. Így amikor beülök és indulnék ő a kocsi előtt torpan meg és nem enged elindulni. - Jimin! Takarodj a kibaszott útból!
- Nem! - szól vissza határozottan. - Így nem vagy erős! Sőt gyenge vagy, ha nem vagy képes segítséget kérni a gondjaid miatt! Csak egy gyenge hernyó vagy!
- Jimin! - nyomom meg a dudát, de ő meg se moccan. Dühösen szállok ki a kocsiból és trappolok hozzá, majd elkapom a pulóverét a nyakán és közelebb rántom magamhoz, de nem ijed meg, csak a szemembe mered. - Húzz el, vagy esküszöm a kocsi motorház tetejébe verem a kurva fejed... - motyogom el neki mérgesen.
- Gyerünk... Csináld csak... Aztán kérdezd meg melyikünk járt szarabbul...
- Csak kimásoltam egy oldalról... - jön még inkább zavarba.
- Elment az eszed... Ilyenkor bizonyítod be mekkora egy retardált idióta vagy... - sziszegem el dühösen.
- JungKook... - szólal meg nehezen és eléggé megilletődök a becenevemen, amit még anno ő adott nekem, de már több éve nem is szólított így. - Ezzel... Ezzel csak magad alatt vágod a fát... Ahogy a droggal is. Tudom, hogy valami bánt téged... Nincs minden rendben és hiába titkolod, hogy erős vagy...
- Ne szólj bele abba mit csinálok. - fordítok neki hátat és a kocsihoz robogok, de ő utánam siet. Így amikor beülök és indulnék ő a kocsi előtt torpan meg és nem enged elindulni. - Jimin! Takarodj a kibaszott útból!
- Nem! - szól vissza határozottan. - Így nem vagy erős! Sőt gyenge vagy, ha nem vagy képes segítséget kérni a gondjaid miatt! Csak egy gyenge hernyó vagy!
- Jimin! - nyomom meg a dudát, de ő meg se moccan. Dühösen szállok ki a kocsiból és trappolok hozzá, majd elkapom a pulóverét a nyakán és közelebb rántom magamhoz, de nem ijed meg, csak a szemembe mered. - Húzz el, vagy esküszöm a kocsi motorház tetejébe verem a kurva fejed... - motyogom el neki mérgesen.
- Gyerünk... Csináld csak... Aztán kérdezd meg melyikünk járt szarabbul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése