39. Fejezet: A megfosztott herceg

EunJin szemszögéből:

Vegyes érzelmekkel indulok el négy óra körül SeokJinhez. Fogalmam sincs, hogyan fogok vele szakítani, soha nem csináltam még ilyet. Eddig nem volt rá szükség, de most… Olyan nehéznek tűnik, de muszáj lesz. SeokJin nem engem érdemel, és én se őt, mi több, így legalább a Jimines incidensekről se kell beszámolnom neki. Félek, hogy mit csinálna, ha megtudná, hogy Jiminnel csókolóztam, Jin népszerű Jimint, pedig pár hónappal ezelőtt pont az ilyen népszerű barmok verték el. Nem akarom, hogy baja legyen, féltem őt. SeokJin nagyon határozott és erős személyiség, ki tudja mit tenne, ha megtudná, a csókunkat. JiHoon… Megígérte, hogy egy szót se szól neki, de hát… Mindenki tudja, hogy mennyire képtelen befogni a pofáját és ha nem is mostanában, de valamikor biztos elfogja neki dalolni, akár akarja, akár nem. 

Leparkolás után leállítom az autót, de a kezeimet vissza helyezem a kormányra és megmarkolom. Mély levegőt veszek és előre hajtom a fejem, a szemeimet pedig lehunyom. Az utolsó randinkra igyekszem és ő ezt nem is tudja, azt hiszi ma lesz a napja annak, hogy… Kezdem magam rosszul érezni, de most nem törhetek meg. Erősnek kell lennem már csak Jimin miatt is. Nem szeretem SeokJint, hiába tette azokat, amiket Jimin mondott, azok mind másnak a javára váltak. Elrontottuk, mi soha nem jöttünk volna össze, ha nincs Jimin. Annyira hülye voltam, hagytam neki, hogy rám pazarolja az idejét, én pedig élveztem, hogy velem foglalkozik. Szörnyű vagyok… 

Hatalmasat sóhajtok a kormányra borulva, képes lennék egész nap ebben a pózban pihenni, ha a telefonom nem kezdene csörögni. Lomhán nyúlok érte, hogy megnézzem ki keres, de hát tudom jól… Ki más mint SeokJin. Elgondolkodok, hogy kinyomjam-e vagy felvegyem, úgy is itt vagyok a ház előtt, csak fel kell lifteznem. Végül, csak némítom a hívást és kiszállok. Bezárom, majd felmegyek a lakásba. Passzolnám ezt a helyzetet, mivel fogalmam sincs, mikor és hogyan kezdjek bele. A vacsora után? Vagy előtte kellene? Melyik lenne kevésbé kínos, vagy rossz? Milyen hülyeségeket beszélek… ez mindenhogy rossz lesz és kínos, bármit is teszek. 

Nehezen - mintha csak ólomból lenne – emelem fel a kezem, hogy megnyomjam a csengőt. A lakáson belül szólal meg, valaki pedig gyors léptekkel indul meg az irányomba. Futni támad kezdem, messzire el innen, de már késő. Nyílik az ajtó, én pedig kétségbe esetten, földbegyökerezett lábakkal állok a barátom előtt. Nagyot nyelek, ahogy elmosolyodik és szavak nélkül hajol, hogy az ajkamra csókot adjon. Nehezen, mondhatni fájdalmasan csókolok vissza, de csak Jiminen jár a fejem, hogy jelenleg az ő háta mögött „játszok”. 

- Gondoltam, hogy itt vagy azért nem vetted fel. - húz azonnal beljebb a lakásba, ami mint most is üres és csak halk zene szól a nappaliból. Mondta, hogy a hétvégén nem lesz itthon senki se rajta kívül, de még is meglep. Akárcsak az intenzív étel illata, amiben jól érződik a szójaszósz és a hús. Jin nagyon jól főz, nem véletlenül ennyire ismerős ez az aroma. 

- Igen… Ez…

- A kedvenced. - mosolygok. - Beszéltem anyukáddal és elkértem a receptet. Remélem olyan lesz mint ahogy szereted. - simogatja végig a kezem, mire kicsit elmosolyodok. - Na. Gyere és moss kezet, aztán együnk. Nyitok egy bort. - siet a konyhában lévő hűtőhöz, hogy elő keresse a bort. 

- Ez mind kedves, de… beszélnünk kellene. - sétálok lassan utána, de mintha meg se hallana. Csak legyint egyet és dugóhúzót kapja elő a fiókból.

- Majd evés közben is tudunk beszélni. - mosolyog rám. - Miénk az egész este… Ha már iszol nem vezethetsz.

- Akkor jobb lenne most beszélnünk. - nyelek nagyot és a célzásom miatt azonnal megáll és felém fordul. - SeokJin én…

- Mondjad… Hallgatlak. - dobja le a pultra a már megtalált fém eszközt.

- Sokat gondolkodtam… És… - veszek mély levegőt. - Hazudtál nekem. Többször is. Nem olyan vagy, akivel én.. tudok beszélgetni, a véleményünk soha nem egyezik és ami nekem fontos, te azt semmibe se nézed. Nekem ez… nem megy tovább. - hatalmas kő esik le a szívemről a mondandóm végén. Annyival könnyebb most minden, legalább is nekem. - Szeretnék szakítani.

- Mond, hogy nem értetten jól. - nevet fel gúnyosan és rá támaszkodik a pultra. - Mond, hogy kurvára csak viccelsz velem! - emeli meg a hangját és ököllel csap a kezei alatt lévő márvány szerű lapra. Újra kellemetlenség és fájdalom lesz úrrá rajtam. A mellkasom teljesen össze szorul és rá se bírok nézni. - Tudod... elnéztem neked, hogy játszod az elérhetetlent, akit nem lehet megkapni. Vártam, hogy valamikor csak lesz akkora bőr a pofádon, hogy végre beadod a derekad, de nem... te játszottál velem! - emeli meg újra a hangját és mire észbe kapok hangos csörömpölés üti meg a fülem, a vacsoránk pedig lassan folyik szét a fehér padlón. - Egy kis szűz ribanc vagy. 

- Ne merj velem így beszélni... - nézek egyenesen a szemébe. - Én normálisan mondtam el neked, azt ami már nyom egy ideje, és te képes vagy így beszélni velem?

Áttrappolva a szétfolyt tésztán és szószon lép hozzá, majd a falnak lökve kapja el a karom, amit erősen meg is szorít. Fájdalmasan szisszenek fel és pillantok le a kezeimre, majd nézek fel a szemébe. Kicsit sikerül csak rántanom a karomon, de hiába; a szorítása túl erős, ahhoz, hogy kiszabaduljon a kezem. 

- Úgy beszélek veled, ahogy akarok ebben a szituációban... - sziszegi el és a fejem mellett csap a falra a szabad kezével. - Egy ilyen cafkával! 

- Ez... fáj SeokJin.. Eressz el! - szólok rá erényesebben. Továbbra is tartom a szemkontaktust, mire az ő arcán újra a gúnyos mosoly jelenik meg, amitől már most hányingert kapok. - Nem hallod, mit mondok? 

- De... csak rohadtul nem érdekel. Szerinted nekem nem fáj, hogy szórakoztál velem? 

- Én soha nem szórakoztam veled... 

- Tudod hányszor akartalak megérinteni...? Végig simogatni a bőröd és megcsókolni azt? Úgy kényeztettelek volna, mint még senki más, aztán pedig olyat szexeltünk volna... 

- Elég! - vágok azonnal a szavába elvörösödött arccal. Hiába próbálkozik bármivel is én nem tudok ezek után úgy ránézni mint eddig. - Közveszélyes vagy... és teljesen örült... Félek tőled, szóval engedj el és hagyd, hogy elmenjek anélkül, hogy bármelyikünknek is baja lenne. Én ezt nem így akartam, Jin. Nem akartam, hogy ez legyen belőle, érted? Gondoltam, hogy normálisan is megtudjuk beszélni, de te vagdalózni és sértegetni kezdtél engem. 

- Igazad van... - enged el és hátrál tőlem, majd ingerülten törli meg a száját az alkarjával. - Takarodj el innen. Nem akarlak itt látni. 

Ezelőtt pár perccel, még csókkal köszöntött és édesgetve hívott beljebb, kérve, hogy aludjak ma vele, most meg nekem támad, mint egy veszett állat. Azok után, hogy Jimint kihasználva szervezett randikat, hazudott nekem és megpróbált elválasztani a barátaimtól még én vagyok a rossz... Ez az egész teljesen nevetséges és érthetetlen, így mielőtt bárit is mondhatna kirohanok a lakásból. A lift helyett gyalog sietek le a lépcsőkön, hogy azonnal bepattanjak a kocsiba. Fájdalmas könnyekkel telik meg a szemem, amiket nehezen sikerül vissza tartanom. Fogalmam sincs mi miatt törnek elő belőlem, de talán ennek hála, csak még jobban érzem magam. Milyen undorító már...

Előkeresve a telefonom kutatom fel a Jimin számát, majd írok neki egy rövid SMS-t. "Még mindig azon a borzalmas feliratos filmen vagy?" Nem telik el fél perc a válasz azonnal megérkezik és már indulok is a moziba. Nem vágyom most semmi másra, csak rá. Jiminre és a szavaira, amik mindig mosolyt csalnak az arcomra, melyek az édes, vastag ajkai közül távoznak. Mellette akarok lenni és vele egy levegőt szívni legyen az akárhol, vagy akármikor. 

Könnyen találok parkolót, hiába van szombat este és jegyet vásárolva egy másik filmre megyek a termek irányába, ahol hamar meg is találom a borzalmas filmes termet. Lassan és óvatosan nyitok be, de így is jó páran rám kapják a fejüket, ahogy lassan sétálok beljebb. A sorok között torpanok meg és kezdem keresni Jimin szőke fejét. Eltelik egy időbe még megtalálom, majd mintha érezné a jelenlétem fordul hátra. Széles mosoly csúszik az arcomra és gyors léptekkel lépkedek hozzá, majd ülök le mellé. Semmit nem mondok neki, de mint aki tudná azonnal a kezemért nyúl és reflexből kulcsolódnak össze az ujjaink. 

- Nem akarunk innen lelépni...? - suttogom el neki. - Mesélni akarok neked... 

- Menjünk... Halál unalmas ez a film. - kuncog fel és mielőtt felállnánk az arcomra nyom egy lágy puszit az édes ajkaival. 

- Én ezt... Nem tudom felfogni... - támaszkodik fel az ágyamon a kis szőke, azonban én továbbra is a hátamon maradok mellette. Nagyra nyílt szemekkel figyelem az arcát, ahogy a hajába túr, majd elgondolkodik. - Teljesen... beteg. Neked támadt! 

- Mondjuk úgy, hogy inkább ingerült. - fújtatok hosszan és a kezem végig siklik a hátán. - Csak kiborult, ami jogos... Én se tudom mit akartam tőle és vissza tartottam. Hibás vagyok.

- Akkor se érdemled azt, hogy terrorizáljon! Ilyet senkivel nem teszek, aki fontos nekem. Teljesen mindegy mit tett.

- Te nem tetted volna ezt az ő helyében...? - fordulok az oldalamra, és azonnal vissza húzom magam mellé, hogy a karjaim közé ölelhessem.

- Soha nem tenném ezt veled... Legyen akármi a probléma. Inkább tartanálak vissza és próbálnálak magamhoz édesgetni mint, hogy téged vádoljalak és szidjalak jogtalanul. Nem ér annyit az önbecsülésem. - mosolyodik el, majd ő kezdeményezve csókol meg. Fogalmam sincs mióta csináljuk már ezt kettesben, de még soha semmi nem esett ennyire jól eddig. Csak ő és én. Ketten elzárva a világtól a négy fal között. Ennél nincs is csodálatosabb.

Bele lendülve a csókunkba fordulok rá eddig teljesen új módon, de ő jól leplezve a meglepődését alkalmazkodik a helyzethez és magához ölel. Percekig csókolózunk ebben a helyzetben, majd a combjára ülve egyenesedek fel és túrok a hajamba. A szemezést tartva figyelem, ahogy megnyalja az ajkát, majd teljesen váratlanul, minden bizonnyal akaratán kívül harap rá. Soha nem láttam még a tekintetét ilyennek... Ködös és tüzes. Mint aki többet és többet akar. - Szóval… - szólalok meg halkan. - Mikor veszik le a gipszet a kezedről…? - pillantok az oldalamon lévő kezére, amit lassan emel fel, hogy ő is szemügyre tudja venni. 

- Hát… Ha minden igaz, akkor most hétfőn. Reggel kell vissza mennünk a kórházba. - nézegeti a sérült kezét. - Már jó lenne, ha leszednék… Elég zavaró. 

- Elhiszem. - bólintok kicsit, majd mellé ülök. - Hiányzik a jobb kezed... - mosolygok rá kedvesen és a gipszes kezére teszem a sajátom. - Ugye... legközelebb nem csinálsz ilyet...? Nem akarom, hogy bajod essen... Főleg nem miattam...

- Véletlen volt ez is... - sóhajt hosszam és lehunyja a szemét. - Csak ideges lettem, ennyi az egész. 

- Miattam... - rázom meg a fejem. - Amilyen ma volt SeokJin... jobb lenne, ha egy darabig nem hoznánk fel, hogy mi... 

- Járunk? 

- Igen... Féltelek tőle... 

JeongGuk szemszögéből: 

Soha nem volt még ennyire unalmas napom mint a mai. Nem csak, hogy EunJin, de még Jimin se keresett, írni se írt. Ők aztán az igazi barátok... Nem keresnek és még érdeklődni se érdeklődnek utánam... Érdemtelen volt ez a nap.

Lassan teszem félre a laptopom és fekszek el az ágyban, hogy végre sikerüljön elaludni, annak ellenére, hogy nem rég múlt kilenc. Furcsa belegondolni, hogy most itthon vannak a szüleim és nem megy a vitatkozás, ami általában menni szokott, vagy az általam rendezett hatalmas bulik. Akkora a csend... Lassan csukódnak be a szemem, de mielőtt teljesen elnyomhatna az álom a nevemre leszek figyelmes.

- JeongGuk! Gyere le! Azonnal! - apám keserű hangja úgy cseng bennem végig, mint emberi bőrben az éles szike. Végig sérti a bőröm a kiáltása, de hiába nem akarok megmozdulni se, össze szedem magam és unott léptekkel indulok meg lefelé. Nem törtem össze semmit, már jó ideje és a drága piáihoz se nyúltam, se a pénzéhez. Valami másról lenne szó?

Lomha léptekkel teszem meg a távot a szobámból, az első szinten át le a nappaliba. Hosszan fújtatok, ahogy teljesen leérek és a hajamba túrok. Egy erőtlen "Mi van-t" nyögnék ki, ha észre nem vennem a házaspárt a nappalinkban. A vér azonnal kiszökik az arcomból és teljesen lefagyok Mr. és Mrs. Seong

látványától. Mégis... mit keresnek ők itt...? Honnan tudják, hogy... 

- Azt hiszem JeongGuk elég komoly magyarázattal tartozol mindnyájunknak... - fűzi keresztbe a karját a mellkasa előtt, még anyám lassan áll fel a vendégekkel együtt a kanapéról. Óvatosan teszi le az üres boros poharat, majd közelebb sétálnak hozzánk. - Azt hiszem senkit nem kell bemutatni senkinek. Igaz...? 

- Mi ez az egész...? - szólalok meg halkan és anyámra nézek. - Hogyan... 

- Lehet rosszul kezdődött a mi viszonyunk, JeongGuk... De ideje lenni megbeszélni a dolgokat. - szólal meg a férfi, aki nem is olyan rég, még elakarta törni a karomat. Idegesen nyalom végig a szám és veszek mély levegőt. 

- Remélem tudod, hogy a prostitúció minden formája tiltott az országban... - vesz mély levegőt apám és a fejét kezdi ingatni. - Főleg, hogy még nem vagy nagykorú. Mégis mi a fenét gondoltál JeongGuk?! Ezért az egészért simán börtönbe vihettek volna. Hogy a fenébe voltál ilyen hülye?
- Kérlek... - szól rá anya, akit könnyen int csöndre és pedig megszégyenülve állok a négy felnőtt előtt.
- Remélem tisztában vagy a következményekkel. Minden wont vissza fogsz fizetni Mr. Seongnak. És mielőtt bármit is mondanál, nem érdekel a magyarázkodásod.
- Minden wont?! Mégis miért? Megdolgoztam érte! - akadok fent teljesen. - Nem én kértem, hogy hívjon fel, hogy fizessen!
Mire a mondandóm végére érek apám arca teljesen vörös lesz és az idegességét egy kisebb pofonnal csillapítja, ami az én arcomat éri. Fájdalmas szisszenéssel tűröm az engem érő csapást. Nem is emlékszem ütött-e már meg egyáltalán... Mióta a viszonya tovább bonyolódott a titkárnőjével, azóta én voltam az, aki irányítja, aki a szabályokat írja, de most...
- Nem fogok erről vitát nyitni... Minden egyes wont vissza adsz. Kerül amibe kerül. Ekkora szégyent nem viselek el.
- Tényleg nem a pénz miatt jöttünk. - szólal meg az eddig csendben álló férfi. - Rosszul közeledtem JeongGukhoz. Fogalmam se volt róla, hogy ennyire fiatal és... kicsit erőszakos voltam. Csupán bocsánat kéréssel tartozom én is, ahogy ő nekem. Ennyi az egész.
A pasasra pillantok, aki a feleségét átkarolva áll anyám mellett. Hatalmasat nyelek, hogy ne mondjak semmi olyat, amit a végén megbánnék. Ha nem lenne itt az apám, akkor ugyan olyan undorító stílusban beszélne velem, vagy talán meg is ütne.
- Elakarta törni a karom. - mondom ki, amire mindenki rám kapja a fejét a helyiségben. - Olyan dologgal, ami be van tiltva. Ezt elmesélte? Vagy azt, hogy a barátaival fogatott le, hogy ne tudjak elmenni?
- Ez nem igaz, JeongGuk. Lehet kicsit agresszív volt a viselkedésem, de soha nem tennék ilyet. - teljesen elönt a düh a szavait hallva. A legnagyobb nyugalommal hazudik bele mindenki szemébe, a legtermészetesebb módon. - Nem hittem volna, hogy ilyeneket kitalálsz azért, hogy jobbá tedd a helyzeted. Ebben a történetben én vagyok az áldozat, nem pedig te.
- De...
- Tudom, hogy a férjem soha nem tenne ilyet. Akármennyire is rossz a helyzet. - fordul a férje felé a volt kuncsaftom.
Ezt nem tudom elhinni... Simán letagadja, hogy megütött, még EunJint is megfenyegette? Felhozhatnám őt, de... nem ér annyit, hogy magamat mentsem az ő testi épségét feláldozva. Túl kis hal vagyok a férfi mellett. Semmit nem ér a szavam...
- Nem kérem vissza a pénzem. Nincs szükségem rá és Jogosan mondta. Megdolgozott érte, az ilyen pénzt, amit ennyire undorítóan és mocskosan szereztek... nem kérem. Tanuló pénz volt a fiúnak.
Apám semmit nem mond. Teljesen megszégyenülve bólint rá a férfi szavaira. Mély levegőt veszek és mire észbe kapok a házaspár már rég elhagyta a házat, így kezdődhet, amit a legkevésbé vártam. Mielőtt bármit is mondana az előzőnél sokkal erősebb pofon csattan az arcomon, ami a hirtelensége miatt kibillent az egyensúlyomból.
- Pont ennek a.... fasznak a feleségét kellett neked kiszemelned?! - kezd teli torokból ordítani. - Minden hülyeséget elnéztem neked. Mindent! De ez... Na ez JeongGuk több a soknál. Olyan kínos szituációba hoztál, megszégyenítettél! Az én fiam, egy mocskos selyemfiú, aki pénzért dugja meg Busan elitjét! És ez még nem lenne elég, te elkezdesz ebben a helyzetben is hazudni. Hogy van a pofádon bőr?!
Beszívom a szám és fél pillantást veszek anyámra, aki mint mindig most is pártatlanul áll az egészhez és ahelyett, hogy bármit is mondana, csak újra tölti a boros poharát, amivel együtt tűnik el a konyhában. Mit is várnék tőle...
- Én... nem hazudtam. Az igazat mondtam. - szólalok meg, de hiába, mivel az arcomat újabb ütés éri. Felesleges bármit is mondanom. Csak rontok a helyzetemen...
- Add ide a kocsid kulcsát... Többé nem használhatod. - fújtat idegesen és nyugtatásképpen teszi az öltöny nadrágja zsebébe a kezét.
- De... Azt az autót én vettem. Oda nem adom. - rázom meg a fejem és az eddigi semleges arcomat düh kezdi uralni.
- Az én pénzemből van. Vagyis az enyém, és ha még sokáig akarsz még az én házamban élni, akkor az én szabályaim fognak élni. Nincs buli a házamban, csajok, zsebpénz és drog. Befejeztem, hogy egy kis szaros szavaira ugráljak. A pénzedet leveszem a számládról, hogy ne költsd el valami igénytelenségre. Majd vissza kapod, ha össze kapod magad és bekerülsz egy normális egyetemre. Még ennyire felelőtlen és ostoba vagy nem adok pénzt a kezedbe, se mást. Ha a félévi vizsgán megbuksz, így jártál... Ilyen a kibaszott élet.